A Holdfény már tavaly október-november környéki feltűnésekor is tökéletes Oscar-jelöltnek tűnt: annyi bűntudat kategóriát pipált ki a white guilttől a first world guiltig, hogy ennél többet fizikailag szinte már lehetetlen lenne, ráadásul a feketék tavalyi kollektív mellőzése miatt szinte tökéletes jelöltnek is tűnt a kompenzálásra. És kiindulva abból, hogy végül (magamat is beleértve) sokaknál nem tudott felnőni az előzetes hype-hoz, nehéz nem ennek a szemléletnek betudni győzelmeit. Azonban van egy rossz hírem a már előre örvendező fotelnáciknak: ez az írás nem nekik fog szólni. Arról ugyanis már esett elég szó, hogy Barry Jenkins műve miért nem illeszthető be a díjhajhász alkotások sorába.
Ugyanakkor ironikus módon a Holdfényt ellenkező előjellel is előszeretettel szuszakolják bele a bűntudatfilm skatulyájába: ez a cikk például azt kéri számon az elmaradozó nézőkön, hogy miért inkább a Kaliforniai álom eszképizmusát választják a Holdfény realizmusa helyett - arra a kézenfekvő következtetésre jutva, hogy privilegizált életük során tudomást sem kívánnak venni a drogos anyja miatt szenvedő, rendszeresen megvert és megalázott (és természetesen fekete) kisgyerekekről. Szó se róla, én sem nézem jó szemmel a Damien Chazelle filmjében kulminálódó trendet, és a cikk következtetésével is egyetértek, ugyanakkor több helyen is problémásnak tartom érvelését. Egyrészt ugyanez a gondolatsor kb. havonta ráhúzható egy-egy filmre (például arról a cikk kényelmesen tudomást sem vesz, hogy a kétszer annyi moziban játszott, több sztárt is felvonultató Hell or High Water eredménye ennek tekintetében még siralmasabb is, mint a Holdfényé), másrészt itt legkevésbé sem egy szemfelnyitó szociográfiáról beszélhetünk.
(Nem érzem a Holdfényt egy kifejezetten elspoilerezhető filmnek, de azért felhívom a figyelmet, hogy innentől kezdve elég konkrétan belemegyek a film történéseibe.)
Chiron története nem beszél egy személyben a külvárosokban senyvedőkért, a lelki és fizikális erőszak áldozataiért, de még csak arról sem mond semmit, hogy milyen homoszexuálisnak lenni az etnikumok iskolázatlan rétegeinek hiper-maszkulin közegében. Barry Jenkins főhősét lehet, hogy nem szereti a drog fogságában egyre mélyebbre merülő anyja, de már a film első percei arról szólnak, hogy talál egy anya- és apapótlékot, akiktől megkapja ugyanezt a törődést. Hány hasonló helyzetben lévő fiatal mondhatja el ugyanezt magáról?
De nem relativizálni akarok, a szenvedés nem verseny, és itt sem ezen van a hangsúly. Hanem azon, hogy bár Chiron egyedül van, hiszen senki nem siet a segítségére, amikor nekiesnek iskolatársai (bár valljuk meg őszintén, a szenvedő fél mellett mikor áll ki bárki is, bőrszíntől és társadalmi helyzettől függetlenül?), de egyedül van abban az értelemben is, hogy a Holdfény senkire nem próbálja kiterjeszteni ugyanezt az áldozatszerepet. Az őt körülvevők közül senki nincs, akit a filmvásznon hátrány érne bőrszíne, szexualitása vagy anyagi helyzete miatt - még ha pontosan tudjuk is, hogy ezek a tragédiák valószínűleg ugyanúgy részét képezik a többi karakter sorsának is. De ebben a filmben nem a feketéket, nem a melegeket, nem a szegényeket, nem a gyerekeket bántják és nem ők próbálnak kiutat találni ebből a labirintusból. Nem öltözteti Tom Hooper módjára patetikus giccsbe a transzneműséget, nem kér Kódjátszmaként bocsánatot a többségi társadalom nevében, nem akar főszereplőjéből egész közösségeket képviselő hőst faragni csak azért, mert kirekesztett és elnyomott. A Holdfény egyetlen személy kálváriája, akinek útkeresése kizárólag saját maga, és nem a homoszexuálisok vagy a fekete homoszexuálisok nevében beszél, és Oscar-győzelmét is ezért minimum kétes a fenti rétegek diadalaként beállítani.
Barry Jenkins műve azért lehet(ett volna) fontos darab, mert nem áll bele a kisebbségek kompenzálásáról, politikai állásfoglalásokról és vélt vagy valós szexuális zaklatás-ügyekről szóló, szokásos Oscar-kultúrharcba. Egyszer végre egy rendezőt, színészeket, egy fájdalmas sorsáról döbbenetesen őszintén beszélő írót láthattunk volna a színpadon, ehelyett viszont az "első LGBT Oscar-győztes"-ről, a tavalyi bűnök feloldozójáról szól már a fáma, na meg arról, hogy igazán nem is a Kaliforniai álmot alázták meg a díjátadás iszonyatos bakijával, hanem a teljes afro-amerikai közösséget. Pedig a Holdfény az év egyik legkevésbé tolakodó filmje, és ez alapján alkotóiról sem tudom elképzelni, hogy szemrehányóan kérdeznék bárkitől is, hogy miért nem látta még. A mindenből szenzációt, igazságosztást gyártó hiénák viszont csak azért is hollywoodi felemelkedéstörténetet csináltak belőle, ha már ő maga nem akart az lenni. Őszintén, ezek után csodálkozik valaki, hogy a közönség túlnyomó része mégis inkább a tévesen kihirdetettet tartja valódi nyertesnek? És hogy pontosan azt érzékeli, hogy ez a mű is csak azért nyerhetett, mert feketékről meg melegről szól, meg mert milyen gáz volt, hogy ők egy Oscart sem kaptak tavaly?
A helyzet iróniája pedig az, hogy ráadásul nem is olyan régen született egy film, amely a Holdfénnyel ellentétben éppen az amerikai gettók megalázott, onnan kitörni vágyó gyerekeiről szól. Egyébként kevesebb bevételt hozott, mint a Holdfény. Határozottan kevesebb díjat és kevesebb dicsérő kritikát. Magyarországon be sem mutatták. És senki nem írt arról, hogy szégyellje magát, aki nem nézi meg...