Úgy gondolom, ami a hagyományos eszképizmus témájában elmondható volt, az elmondatott, kezdve az "akinek üzenete van, az küldjön táviratot, én szórakozni akarok"-tól a köz igénytelenségéről szóló sirámokig. Én azonban most egy másfajta eszképizmusról szeretnék beszélni, amely nem aszerint osztja fel a filmeket, hogy szórakoztatóak vagy értékesek (nem mintha ez a két élesen elváló lehetőség lenne csak). Arról a gondolkodásról van szó, amit a 24 hétről egy ismerősömnek mesélvén tapasztaltam: miután kilelkendeztem magam a film hatásossága kapcsán, azt a kérdést szegezte nekem, hogy miért nézzen meg egy olyan filmet, amitől nem érzi jól magát? Sokban hasonlít ez ahhoz, mint amikor valaki a gondolkodtatástól és ezzel párhuzamosan a szórakoztatás hiányától retteg a filmvásznon, de mégis másról van szó. Sok esetben ugyanis nem a szórakoztató / értékes, zsánerfilm / művészfilm dichotómiák dominálnak, hanem részben ezekbe betagozódva, részben ezeket felülírva a kellemes / kellemetlen felosztás vette át az uralmat.

Erre jobb példát nem is kell hozni a Kaliforniai álomnál, amely a tradicionális eszképista logika szerint egy 50-es években játszódó, klasszikus musical-stílusgyakorlat kellett volna, hogy legyen, csakhogy Damien Chazelle megtagadta ezt az átlényegülést: története napjaink Los Angelesében játszódik, és egyes fordulatai sem olyan naivan boldogságszagúak, mint a műfaj hőskorának darabjaiban. Azonban abban mindvégig következetes, hogy filmjének könnyed, vidám, bájos atmoszférája legyen, a valódi tragédiának vagy akár a társadalmi környezetre történő reflektálásnak még a gondolata sem merüljön fel. Így hiába láthatunk egy sokrétű és keserédes párkapcsolati drámát kibontakozni (de még ennél pesszimistább olvasat is akad), a Kaliforniai álmot a közönség az eszképizmus koronázatlan királyának kiáltották ki, 2016 pedig kevés ennyire osztatlan sikert aratott produkciót hozott. (Ja, de még egyet: a primitív eszközökkel szintén nem vádolható, ellenben a Shane Black-filmek nosztalgiájával masszívan dolgozó Rendes fickókat.)

Aztán itt van legújabb nemzeti büszkeségünk, az Oscar-győztes Mindenki. Amelyről legkevésbé sem szemrehányásként, de ki kell mondani, hogy narratívájában vagy filmes megoldásaiban semmi olyan bravúrt nem tartalmaz, amely nem hogy a nemzetközi, de egyáltalán a magyar mezőnyből kiemelné. Viszont hatalmas szerencsével vagy ravaszsággal motívumai kellően bájosak, kellően pozitív üzenetet hordoznak ahhoz, hogy a diskurzus már ne is filmes érdemekről, hanem emberi értékekről és érzésekről szóljon. (UPDATE: Erre nem is kell jobb példa a tényleg megkérdőjelezhető időzítésű 444- és HVG-cikkek kapcsán kialakult shitstormnál, amelyben a Mindenki kvalitásai helyett leginkább a szerzők rosszindulatáról és szívtelenségéről esik szó.) Félreértés ne essék, legnagyobb örömömre szolgál, ha egy mű esetében másról is lehet beszélni, mint rendezői és operatőri megoldásokról, de súlyos kontraszelekciót eredményezhet, ha ez alapján tüntetünk ki műveket.

Szinte össze sem tudom számolni, hány film javára írták már azt, hogy alapvetően pozitív érzéseket, boldogságot keltett nézőjében, ugyanakkor fordított előjellel ez már a legkevésbé sem mondható el. Nem vágyunk szembesülni az emberiség negatív oldalával (ld. Saul fia - jó tudom, büdös zsidók és Oscart sem nyert volna, ha nem holokauszt...), Denis Villeneuve megnyugtató konklúziók nélküli történetei határozottan frusztrálnak (de a pozitív üzenetű Érkezést már hirtelen szeretjük), a The Revenant főhősének frusztráló megszállottsága helyett inkább DiCaprio Oscar-győzelmének diadalmas narratívájává írjuk át a mű fináléját. De még a kétértelműséget, nyitva hagyott befejezéseket sem vagyunk hajlandók elviselni, gondoljunk csak bele, mennyi energiát fektettek abba sokan, hogy eldöntsék, mi történik Dom totemével az Inception végén, miközben a lényeg pont annyi lett volna, hogy ő már a legkevésbé sem törődik ezzel. Természetesen a kiemelt példák esetében nem feltétlenül negatívumként kerültek ezek a köztudatba, de általánosságban ritkán találni olyan esetet, amikor a zavarba ejtő, kellemetlen élmény pozitívan, a kényelmes, kellemes pedig ellenkező előjellel lenne azonosítva.

Ebben is a tévé a filmek ellenpólusa, ahol (még ha ezzel párhuzamosan a klasszikus hősöket siratjuk is) Frank Underwoodtól Ramsey Boltonon át Neganing csupa antihős és gonosztevő megtekintésére gyűlünk össze hétről-hétre, ahol a Westworld vendégeinek vérszomja messze nem merül ki néhány joviális kocsmai bunyóban, és ahol a Black Mirror sorozatos bukástörténeteivel vívott ki magának hírnevet. De persze nem az élmény más, hanem csak az igazságszolgáltatás a lassabb: a Trónok harca, a Walking Dead vagy a Westworld gonosztevői ugyanúgy elbuknak, mindössze nekik megbocsátjuk, ha ez beletelik egy-két évbe.

De nem véletlenül: egy Netflix- vagy egy HBO-sorozat sokkal komolyabb befektetést igényel (nemcsak a rászánt legalább 8-10 órával, de azzal is, hogy ezekért a platformokért hosszú távra elköteleződve fizetünk), míg a mozi egyre inkább az instant kielégülés terepe lesz. Egy filmtől és sokak szemében már sorozatepizódtól sem viselhető el az, hogy adós maradjon a tüzijátékkal (főleg, ha popcornnal-utazással-bébisziterrel stb. egy kombinált HBO-Netflix-előfizetés árát költjük el erre a két órára), és ez alatt, úgy néz ki, nem is a szó szoros értelmében vett kikapcsolódást, hanem leginkább a pozitív érzéseket kell érteni. Nem véletlen, hogy éppen a nosztalgia kezdett (mostanra egyre inkább hattyúdallá váló) uralomba a filmvásznon, hiszen az definíció szerint sem más, mint a múltbeli kellemes élményekhez való visszatérés (vagy legalábbis az azokat ilyen formában rekonstruáló visszaemlékezés), mint ahogy az sem, hogy a Halálos iramban-széria 160 percesre dagályosodó filmjeiben több "család" lesz, mint autó.

Kérdés azonban, hogy üdvözítő-e a pozitív üzenetekkel kapcsolatos szelektív hallásunk: alkalmanként jó gondtalannak lenni és nem Ernest Hemingway fél-pesszimista idézetét hallgatni Morgan Freeman hangján, de azzal valahol magunkat csapjuk be, ha ilyen buborékba zárjuk magunkat, tudomást sem véve a valóság legkevésbé sem megnyugtató vagy kellemes voltáról. Hiszen évtizedek távlatában senki nem azokat a műveket tartja a legnagyobbaknak, amelyek tudtak egy kellemes két órát okozni és amelyekben végül minden jóra fordult, hanem amelyek kissé fájdalmasan, kissé kellemetlenül ugyan, de képesek voltak a világ egy olyan szeletét megmutatni, amelyet addig még nem ismertünk.