Nem kell ahhoz CGI és gyönyörű muzsika, hogy elvarázsolja a közönséget egy szép mese. Elég, ha egy, az emberi lelket tökéletesen ismerő költő rengeteg kreatív ötlettel olyan lírai látomást álmod vászonra, hogy sok évtizeddel a születése után is ugyanúgy le tudja nyűgözni a nézőjét. Jean Cocteau klasszikusa olyan, mint egy költemény, amelyet nem papírra vetett a szerzője, hanem a kamerát használta eszközül, hogy megmutassa nekünk, milyen sokszínű és kiszámíthatatlan az érzelmek világa. Nagyon sok mindenről beszél nekünk a rendező a mesén keresztül, miközben a ma is megdöbbentően eredeti trükköket nézzük (emberi karok nyúlnak ki a falból, azok tartják a gyertyákat, a szobroknak emberi arcuk van, és csak a szemük él stb.), egyrész elandalodunk a szép történeten, másrészt pedig beleborzadunk abba, hogy az emberi irigység, gonoszság és mohóság mennyire elállítosítja az embert, mennyire nehezen talál egymásra két szerető szív, milyen nehéz megkülönbözteti az igazi érzelmeket az érdekből eljátszottól. Sokkal több tehát Coceteau filmje, mint egy sima romantikus mese, kár, hogy a vége annyira giccses és összecsapott lett, az utolsó néhány perctől eltekintve zseniális alkotásról van szó, amely bebizonyítja, hogy a film igenis művészet, ami fel tudja emelni a lelkeket a hétköznapok mocsarából.
Szépség (Josette Day) édesapja tönkrement, a lány gondoskodik róla és a háztartásról, miközben nővérei még mindig úgy élnek, mintha gazdagok lennének. Ludovic, a bátyja naplopó, akinek adósságai még reménytelenebb helyzetbe taszítják a családot. Az apa egy éjszaka betéved egy elvarázsolt kastélyba, ahol letép egy rózsát, ezért a Szörnyeteg (Jean Marais) meg akarja ölni, majd beleegyzik, hogy ha egyik lánya feláldozza magát érte, elengedi. Szépség természetesen vállalja a sorsát, azonban első riadalma után egyre jobban megkedveli a csúf szörnyet...
Jean Cocteau a francia film egyik nagy alakja, költőként lett filmes, ezért olyan különleges alkotásokat adott ki a kezéből, amelyek utánozhatatlan lírai hangulattal rendelkeznek. Ez az gyönyörű mese az életmű legismertebb darabja (ennek forgatásán talákozott a rendező nagy szerelmével, Jean Marais-val), már nagyon régen terveztem, hogy megnézem, most végre ennek is elérkezett az ideje, és nagyon örülök neki, hogy nem maradt ki az életemből az a különleges filmélmény, amit ettől az alkotástól kaptam. Mert ez a mozi egyszerűen gyönyörű, olyan, mint egy érzelmesen megírt vers, egy szépen megkomponállt szimfónia, amelynek során a rendező a lélek húrjaival játszik, zseniálisan.
Meglepően kevés romantika szorult ebbe a filmbe, amely amúgy hemzseg a logikai hibáktól, de ez egészen a végkifejletig nem zavaró, akkora azonban annyira zavarossá válik a történet, annyi kérdés merül fel a nézőben, hogy sajnos elmarad a katarzis, de az alkotás többi része kárpótol bennünket ezért a kis bosszúságért. Cocteau költő volt, vagyis az érzelmi hatással foglalkozott elsősorban, a klasszikus értelemben vett forgatókönyv nem kicsit szorult háttérbe nála, ezért időnként csapongunk, és a különböző szálak nem kerülnek elvarrásra, mégsem csak vizuális orgiáról van szó (bár annyi ötlet és zseniális jelenet található benne, sokszor "csak" a fény és az árnyék játékával, hogy igazi ajándék minden képkocka a filmek szerelemeseinek), tartalomnak sincs híján eza líraian szép film. Nagyon sok mindenről beszél nekünk a rendező a mese kapcsán, az igazi szeretetről, az emberi aljasságról, felületességről, pénz és hataloméhségről, és arról a titokzatos folyamatról, ahogyan két, egymás számára teljesen idegen lény lassan, de biztosan odatalál egymáshoz. Természetesen a fő tanulság még mindig az, hogy nem a külső számít, hanem a belbecs, de ennek az alaptézisnek rengeteg árnyalatát figyelhetjük meg a röpke másfél órás játékidő alatt.
Jean Marais nemcsak nagyon jóképű volt, színésznek sem volt utolsó, a Szörnyeteg (és Avenant) szerepében is meg tudta mutatni a szörnyű maszk mögött az érzékeny embert, aki végül a lelke szépségével nyeri el a lány szerelmét. Josette Day méltó játszótárs volt, a Ludovic-ot játszó Michael Auclair és a Szépség apját alakító Marcel André kihozott mindent a szerepéből.
Tényleg kár a végjátékért, ettől eltekintve igazán különleges filmélményt tud nyújtani ez a remek mozi, nagyon ritkán van szerencséje a nézőnek ilyen lírai alkotáshoz, amelyben a rendező bátran kísérletezik a különböző technikákkal, hogy minél költőibbé tegye az alkotását, elemelve a valóságtól, mégis könnyen értelmezhető jelentéstartalommal ruházva fel a szebbnél szebb jeleneteket. Az emberi lélek legmélyebb bugyraiba jutunk el ebben az egyszerű mesének látszó tragikusan szép történetben, amelynek sokrétű jelentéstartalma még ennyi évvel a forgatás után is tisztán érthető és érezhető. Kivételes darab, kár lenne kihagyni az életünből!
8/10
A szép és a szörnyeteg teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
