Nehéz helyzetben van, aki nem valamelyik stúdió marketinggépezete által megtámogatva készít családi filmet, hazai pályán ugyanis lehetetlen megverni a családok millióit vonzó szórakoztatóipari monstrumokat, ugyanakkor ha a fesztiválok, a műértő közönség és a díjak válnak célkitűzéssé, akkor éppen az eredeti közönség, a gyerekek maradnak távol a moziktól. (Már ha ilyenkor nem eleve a felnőtteket célozzák meg.) Erre a dilemmára pedig nem is találhatnánk látványosabb példát, mint z Életem Cukkiniként-et, amelyben egyszerre van ott egy bájos gyerekfilm és egy fajsúlyos dráma igénye - és kettőt sehogyan sem tudja harmóniába hozni.

Icar, pontosabban kedvelt becenevén Cukkini édesanyjával él, aki az őket elhagyó apa miatt az alkoholizmusba menekül. Azonban a kisfiú nemsokára anyját is elveszti és egy árvaházban köt ki. Ahol eleinte nehéz beilleszkednie, de aztán hamar rájön, hogy a többiek és éppen olyan küzdelmeket élnek meg, mint ő maga is. Ez konkrétan azt jelenti, hogy Claude Barras lelkesen bevési mindenkihez az egy-egy kötelező jellemvonást, de komolyabban nem hajlandó belemenni sem egyes karakterek, sem általánosságban az árva, elhagyott gyerekek pszichológiájába - ugyanakkor nem is átall felnőttesen durva és hiteles háttérsztorit adni nekik. Ez az ambivalencia jellemző végig a filmre: egyszerre szeretne éretlen és érett lenni, de a két állapot szintézisét a legkisebb mértékben sem képes megvalósítani, a gyerekes bohóckodás, a könnyen megoldódó helyzetek, illetve a súlyos sorsdrámák, fájdalmas pillanatok két élésen elváló állapotként léteznek benne. Amikor pedig nem, akkor olyan bizarr pillanatok születnek, mint hogy egy 9 éves gyereknek kétszer külön ki kell hangsúlyozni, hogy édesanyja halott és nem ok nélkül került az árvaházba.

Szokatlan lehet az is, hogy az amerikai kultúrkörön kívülről érkező, díjvárományos animációkhoz (pl. A tenger dala, A vörös teknős) képest az Életem Cukkiniként nem hordoz magában sok különlegességet. Ugyan a stop-motion gyurmaanimáció a legapróbb részletig gondosan van kidolgozva, a nagyvásznas történetek esztétikuma helyett a tömeggyártott matinék egyszerűségét venni észre képi világán. Maguk a szereplők is mintha karikatúrák lennének elnagyolt vonásaikkal, de az őket körülvevő, szögletes házakból, autókból és tájakból álló világ is ezt a hatást kelti.

Papíron természetesen jól működik az árvaházban otthont, majd később új családot találó Cukkini, a saját bánatával és önbizalomhiányával küzdő Simon története, ezeket a motívumokat megfelelően is viszi végig a forgatókönyv, mindössze arra nem képes, hogy megfelelően árnyalva őket nézőjét (a magától értetődő könnyfakasztást leszámítva) érzelmileg is be tudja vonni az élménybe. Az Életem Cukkiniként egyrészt tehát úgy szeretne a felnőttek és a gyerekek számára is nyújtani valamit, hogy igazán egyik közönség számára sem ad elegendőt (bár talán a kisebbek könnyebben átsiklanak majd a számukra egyébként is felfoghatatlan tragikumon és pszichologizáláson), másrészt nemcsak hosszában, de mélységeiben is kevés ahhoz, hogy igazán átütő élményként beszélhessünk róla.

7/10

Az Életem Cukkiniként teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán