A 10+5 legjobb film 2016-ban - FroG szerint
2017. január 06. írta: FroG

A 10+5 legjobb film 2016-ban - FroG szerint

Elérkezett az új év első hónapja, ezzel együtt pedig a blogos toplisták ideje is, amelyek szinte elengedhetetlen kellékeivé váltak az óév búcsúztatásának, nyilván a filmes szempontokra törekedve. Őszintén szólva nem szeretek ilyen toplistákat írni, azért, mert egy év elején látott alkotás erényei 8-9 hónap után valamilyen szinten biztosan alulmaradnak egy friss remekmű kapcsán, épp ezért ahogy az utóbbi években (a 2015-s kivétel volt, ott nem írtam listát) megszokhattátok, nem alkotok sorrendet.

Ennek ellenére elkülönítettem öt filmet a többitől. Ezek a darabok alkotják a kvázi futottak még kategóriát, ezek voltak azok a filmek, amelyeket bár nagyon szerettem, nem feltétlenül sorolom őket abba a kategóriába, amelyben mondjuk a tíz legjobb film tartózkodik. A másik fontos dolog a listámmal kapcsolatban, hogy nem szeretem az Oscar-filmeket sem szerepeltetni, épp ezért a tavalyi díjátadó szereplőit mellőztem (egyébként sem igazán került volna fel semmi), továbbá volt rengeteg olyan film, ami bár az ízlésemet ismerve felfért volna, sajnos nem volt lehetőségem, vagy még inkább időm megnézni, címeket most nem sorolnék. Helyette itt van a 15 legjobb film, amit a tavalyi évben láttam. (A címekre kattintva érhető el a kritikánk a filmekről, amelyek nyilván nem mindig az én véleményemet fedik.)

"Futottak még"

Szürke senkik 

Kovács István megmutatta, hogyan kell egy ígéretesen induló rövidfilmes karriert folytatni: a Betonzaj rendezője a tavalyi évben tévébe kerülő Szürke senkikkel bizonyította, hogy nem feltétlenül kell tetemes játékidő ahhoz, hogy egy szórakoztató, akció dús és a képernyőn is jól mutató háborús film szülessen. Persze ehhez nagyszerű alapanyaga is volt, Köbli Norbert hozta a tőle megszokott letisztult formulát, a főszerepeket alakító színészek pedig nagyszerűen helytálltak.

A meghívás / The Invitation

invitation_1.jpgA Meghívás felkerülésén gondolkodtam a listán szereplőek közül talán a legtöbbet, mert Karyn Kusama filmje bizonyos értelemben elképesztően zseniális, ugyanakkor néhány eleme igencsak hagy kívánni valót maga után. Az hogy végül itt van, az egyetlen dolognak köszönhető: a történet feszültsége szinte leláncolja a nézőjét, a lüktető atmoszféra pedig nem engedi lankadni a tekintetet, és bár a lezárás lehetett volna ennél sokkal átgondoltabb, a film minősége mégis sokkal inkább a nagyszerű felé tendál.

Rendes fickók / Nice Guys

Egy ideje hiányzott már egy olyan alkotás az életemből, mint amilyenre a Rendes fickók sikerült. Shane Black fekete komédiája egyszerre vicces és tökös, szórakoztató, de nem felületes, és kiválóan használja fel Russell Crowe, valamint Ryan Gosling humor-vénáját ahhoz, hogy kiváló filmélménnyel gazdagodjunk, a történet pedig a valódi izgalmakat sem mellőzi, még ha a forgatókönyv sokszor az fordulatok helyett inkább csak a humorra támaszkodik.

Egy tökéletes nap / A Perfect Day 

perfect-day.jpgAz Egy tökéletes nap egy igencsak érdekes filmélmény. Fernando León de Aranoa rendezése ugyanis úgy tud mesélni a háborúról, hogy közben nem felejt el szórakoztató lenni, és úgy mutatja meg az emberek sötét oldalát, hogy közben mesél az önzetlen jóságról is. Ha másért nem is, akkor ezekért az elemekért, valamint Tim Robbins és Benicio del Toro remek párosáért, a szép tájakért, a nagyszerű zenékért és a kiváló lezárásért is megéri megnézni a filmet.

Cloverfield Lane 10. / 10 Cloverfield lane

Szinte a küszöb alatt kúszott be a mozikba a Cloverfield Lane 10., amely a 2008-ban megjelent Cloverfield kvázi-folytatása, vagy ha úgy nézzük spin-offja. Dan Trachtenberg rendezése egyszerre működik jól kamaradrámaként, valamint paranoiathrillerként, a többek között Damien Chazelle által írt forgatókönyv pedig végig olyan feszes tempót diktál, hogy a kevés helyszín ellenére nem győzzük kapkodni a fejünket a történések láttán. Persze ez köszönhető John Goodmen hideg-rázós játékának, valamint annak, hogy Mary Elizabeth Winstead szimpatikusan hozza a "fogságba" esett lány szerepét.

A 10 legjobb:

Demolition

demolition.jpgŐszintén szólva eddig sosem voltam elájulva Jean-Marc Vallée rendezéseitől, bár elismertem, hogy a kanadai rendező igencsak jól bánik a színészekkel, és még annál is jobban tudja a történeteit a fő karakterek szempontjából megvalósítani. Hogy a Demolition-t mégis nagyon vártam, arra Jake Gyllenhaal a legerősebb indok, a kiváló színész az utóbbi időkben szinte képtelen volt hibázni, és évről-évre kapkodjuk a fejünket a jobbnál-jobb alakításait látva. Ezek után nem meglepő, hogy a Demolition igazából az ő filmje: Gyllenhaal szinte lubickol a gyászt sajátosan feldolgozó férfi szerepében. Ugyanakkor Vallée alkotása nem csak ebben zseniális, képes elképesztően széles érzelmi skálán mozogni, kellően velőtrázó drámai zeniteket alkotni, valamint elképesztően egyedi módon beszélni a felnövésről és arról, hogy talán nem is tudjuk, milyen nehéz valójában elvesztenünk valaki számunkra nagyon fontosat.

Les Innocentes / The Innocents

A Les Innocentes pont ugyanabban zseniális, amiben az Egy tökéletes nap is: kiváló érzékkel nyúl a háború témájához, mindezt úgy, hogy konkrétan a háború képsoraiból csak néhány kockát láthatunk, a katonai jelenlét pedig szinte csak percekben mérhető. Anne Fontaine filmje egy olyan alkotás, amely több oldalról is megvilágítja mind a hitet, mind a nők szerepét a világban, és közben nem untat minket egy megvilágított véleménnyel, hanem szinte végig több perspektívából próbálja megmutatni azt, hogy a háború szörnyűsége mennyire rendíti meg a hívőket az Istenbe vetett hitben, és, hogy igazából mit is jelent anyának lenni. 

Toni Erdmann

toni-erdmann1.jpgA Toni Erdmann néhány keserű jelenetétől eltekintve szinte felírható orvosság lehetne, és nem feltétlenül a kiváló poénja miatt. A közel háromórás német vígjáték-drámában minden megtalálható, amitől valóban szórakoztató egy film: a viccesnek szánt szituációkban valóban tobzódik a humor, a drámai jelenetekben pedig érezhető a cselekedetek súlya. Mindezt úgy, hogy a rendkívül hosszú játékidő szinte egy percre sem ül le, a film vége pedig nem papírszagú mondanivalót, hanem valóban megsüvegelendő gondolatokat tartogat.

Hell or High Water 

David Mackenzie és Taylor Sheridan közös munkájának gyümölcse egy bizonyos szempontból gyönyörű alkotás. A Hell or High Water tökéletesen vegyíti a heist movie paneljeit a sivár környezettel, és olyan férfias filmélményt alkot, amely párját ritkítja a tavalyi év felhozatalában. A történet magját alkotó mondanivaló legalább annyira erős, mint a sztori gerincét szolgáltató színészi játékok, Jeff Bridges, Chris Pine és Ben Foster hármasa lehengerlő, Sheridan és Mackenzie pedig nagyszerű karaktereket épít a három remek színész játéka köré. a Hell or High Water pedig annak ellenére tartogat valódi megható képsorokat, hogy a forgatókönyv mellőzi a "zajos" drámai jeleneteket.

Vademberek hajszája / Hunt for the Wilderpeople

wilderpeople.jpgHa a Toni Erdmann-t gyógyszerként aposztrofáltam, akkor a Hunt for the Wilderpeople-re ez a jelző hatványozottan igaz, Taika Waititi tömény életigenlését ugyanis mindenkinek látnia kellene, minimum egyszer. A gyönyörű új-zélandi környezetbe csomagolt kaland-vígjáték végig úgy működik, ahogy egy ilyen filmnek működnie kell, a sablonokat pedig ügyesen felhasználva túlzás nélkül végig leköti a nézőt, Sam Neill és Julian Dennison párosa pedig garantáltan szívmelengető szórakoztatást nyújt a nézők számára, továbbá a poénok is elképesztő lendülettel rendelkeznek.

Green Room

A Green Room a tavalyi év egyik leghatásosabb thrillere, amely kifordítva a home invasion filmek sablonjait gyakorlatilag saját utat épít a műfaji panelekből, és attól sem riad vissza, ha ennek oltárán egy főszereplőt kell feláldoznia. Saulnier második rendezésében ugyanis hullanak a szereplők, mint a legyek, ráadásul mindezt csontig hatoló brutalitással, a katarzis szinte teljes hiányával, olyan keretek között, amelyek teljes mértékben sugallják az agresszió hiábavalóságát. Minderre a nagyszerű színészi játékok is rátesznek egy lapáttal: az azóta sajnos elhunyt Anton Yelchin kifejezetten jó, Imogen Poots is kellemes meglepetés, azonban a csúcspontot kétségkívül a neonáci vezér szerepében szinte lubickoló Patrick Stewart jelenti.

Érkezés / Arrival

arrival4.pngLassan eljutunk addig a pontig, hogy bármilyen filmtervet rábízhatnak Denis Villeneuvere. A kanadai rendező szinte minden műfajban magáénak tudhat egy rendezést, nem riad vissza egy iskolai mészárlás (Polytechnique), egy háborús film (Felperzselt föld), egy gyerekrablós thriller (Fogságban) vagy egy igazi mindfuck-krimi (Ellenség) megrendezésétől sem, 2016-ban pedig azt is megmutatta, hogy egy monumentális(nak tűnő) sci-fi történetéből is ki tudja hozni a maximumánál is többet. Az Érkezés egy kiváló film arról, hogy az emberek rejtett értelemben milyen véleménnyel vannak önmagukról és, hogy emiatt szinte mindig a legrosszabb alternatívát keresünk, a megértés helyett pedig inkább uralkodni szeretnénk.

Kaliforniai álom / La La Land

A Kaliforniai álmot szinte mindenhol valódi boldogságbombaként jellemezték, azonban Damien Chazelle második rendezése nem emiatt valódi klasszis, hanem mert a fiatal rendező ismét megmutatta azt, hogy az álmok nem feltétlenül elérhetetlenek akkor, ha minden verejtékcseppünket erre áldozva küzdünk azért, amit szeretnénk. A Kaliforniai álom ebből adódóan nem feltétlenül a legvidámabb filmek egyike, ugyanakkor pont az inspiráló üzenete miatt sokaknak valóban felemelő élményt jelenthet, Chazelle azonban a vidám musical-betéteken túl nem rest megmutatni azt sem, hogy az életben bizony rengeteget kell áldoznunk azért, hogy azt csináljuk amit szeretnénk. Emma Stone és Ryan Gosling talán az év legerősebb párosát hozza, úgy, hogy a kiváló alakítások mellett a táncukkal és énekükkel is remekül helytálltak.

The Wailing / Goksung 

xmc0gfgghv41a6sstdojhlx1cff.jpgA The Wailing egy elképesztő alkotás, a szó legnemesebb értelmében. Hong-jin Na filmje egy olyan horror, amely a komikus felvezetése ellenére a története kb. felénél véresen komoly történésekbe csap át, a dél-koreai remekmű pedig ettől a ponttól fogva válik valódi paráztatós történetté. Az, hogy a forgatókönyv két része (a humoros, esetlen, majd a vérkomoly, hideglelős) nem oltja ki egymást, az az alkotás legnagyobb pozitívuma, a könnyed felvezetés ugyanis eléri azt, hogy a székünkbe belekényelmesedve felkészületlenül érjen minket a történet utolsó másfél órája. Na rendezése ugyanis mindent bevet, ami egy jó démon-űzős történettől elvárható: okkult szeánszok, patakokban folyó vér, lehengerlő maszkok, és nem utolsó sorban kiváló csavarok. Akik a The Wailing lezárását látták, garantáltan nem verik ki a fejükből.

Ez volt idén az én listám, oldalt megtaláljátok a többi, 2016-ról készült felsorolásunkat is.

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5412101167

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Swarm · http://filmfreakblog.blogspot.com 2017.01.07. 12:42:23

Tetszik-tetszik, sok a közös pont, ráadásul van pár amit nem is néztem még meg. Most a Wailing meg a Vademberek hajszája következik és van egy olyan sanda gyanúm, hogy bánni fogom a halogatást :D

FroG · http://smokingbarrels.blog.hu/ 2017.01.07. 14:35:50

@Swarm: Jaja, szerintem bánni fogod. :D Érdekel a véleményed mindkettőről.

Swarm · http://filmfreakblog.blogspot.com 2017.01.22. 19:02:33

@FroG: Vademberek nagyon bejött, imádtam, Waititi stílusa zseni.
A Wailing kicsit csalódást okozott. Tetszett, nagyon egyedi élmény és ez a spirituálisabb felütés is meg tudott fogni. A végét jól megcsavarták, sokat dobott rajta. Egy klasszikus jó és gonosz harc, ahogy eddig nem nagyon lehetett látni. A hosszát viszont nem éreztem indokoltnak, noha nem unatkoztam, de sok a 150 perc. Plusz lehet csak figyelmetlen voltam, de nekem sokszor volt következetlen és a megválaszolatlan kérdések is zavartak. Nem kell a szájbarágás, de itt hiányzott néha. Érdekes és egyedi, de engem annyira nem sikerült megfognia.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu