Ha egy nem angol nyelvű sorozat kezd egyre népszerűbbé válni, akkor annak általában jó oka van. A főleg európai sorozatoknak nagy lökést adhat egy-egy amerikai remake elkészítése (kedvenc példám erre a The Killing dán eredetije, a Forbrydelsen), vagy épp az, hogy egyszerűen csak nagyon jók és sikerül megtalálniuk a közönségüket is. A norvég Skam (magyarul Szégyen) sorozat pontosan ilyen, pár hete fedeztem csak fel a létezését, miután a különböző youtube és tumblr fandomok felkapták a szereplőket és hirtelen mindenhol a sorozatba botlottam. Első ránézésre a skandináv Skins-nek tűnt, amivel nem is mentem annyira félre, de mindenképpen valami újat nyújt a Skam.
Nem tudom, hogy ez-e a szokás Norvégiában, mindenesetre a sorozat másfél év alatt szállította az első 3 évadát. Bár egy nagyobb középiskolai baráti társaságról szól, mindegyik évadnak meg vannak a maga főszereplői, így eshet meg, hogy az egyik évad központi alakja a másikban csak mellékkarakter. Ez kicsit meg is erősítette bennem a Skins érzetet, hiszen ott két szezononként volt teljes szereplőgárda váltás, és közben az epizódok mindig más-más karakterre koncentráltak. Az 1. évadban Eva és a szerelme, Jonas kálváriáját járhatjuk végig, a kapcsolatuk több titkot is rejt. A 2. évad már egy kicsit klasszikusabb szerelmi sztorit hoz Noora-val és William-el, a 3. évad pedig egy meleg srác, Isak karakterére épül. A legtöbb szereplő az 1. évad idején friss elsős csak, a 3. évadban pedig már megkezdik a második osztályt.
A sorozat titka az egyszerűségében, hétköznapiságában rejlik. Ennek az egyik legjobb eszköze az operatőri munka volt: nem folytonos kamerarángatós, dokumentarista stílus, de már-már azt súrolja (először zavaró volt, hogy a teljes képernyőt kitakarja, hogy éppen milyen nap, hány óra van, de hamar megszoktam), van egy jóféle amatőr hangulata. És olyan friss, valós hatása van az egésznek: olyan érzésem volt, mintha minden jelenetet maximum háromszor vettek volna fel, nem pedig vagy hússzor, hogy aztán zseniálisra vágják. Ráadásul érződik, hogy a színészek a kamerákon kívül is összekovácsolódtak, jó haverok.
Az 1. évad nem kapott akkora visszhangot mint a 2-3., és nekem sem tetszett annyira, attól függetlenül, hogy nem tudtam leállni a nézésével. A problémám az volt, hogy a főszereplő páros drámája nem hatott meg különösebben, sokkal jobban érdekelt a mellékkarakterek sorsa, de így, hogy ülepedett már bennem, azt kell mondjam, hogy elég érett volt ez a legelső évad is, 16 éves szereplőkhöz, tiniszerelemhez mérve meg főleg.
A 2. évadban történet szempontjából már voltak érdekes dolgok (nem hiába kapta a sorozat a Szégyen címet), de a karakterek elvitték a hátukon: a főszereplők, mellékszereplők egyaránt. Noora karaktere önmagában is érdekes (idealista, feminista, de még nagyon tini), de a barátai is jó sok játékidőt kaptak, nagyon élveztem minden sokszereplős jelenetet. Plusz pont jár a készítőknek azért, hogy nem féltek az évad közepére berakni egy olyan epizódot, amiben csak a lányok szerepeltek.
A nemrég befejeződött 3. évad robbantotta fel leginkább az internetet, hiszen egy meleg srác útkereséséről szól. Azt most nem kezdem el fejtegetni, hogy miért lehet szinte rajongani a gay párokért, de lehet. Az utóbbi években ráadásul egyre több normálisan megírt, rendes karakterdrámával rendelkező meleg szereplő került a tévébe (ott a Shameless, vagy az HBO-s Looking-Keresem, a Glee-t is sokan emiatt ajánlják). Isakkal és Evennel a Skam is beállt ebbe a sorba.
Maga az alapsztori mindig átlagosan indul (tinidráma), később kezdik a készítők kibontogatni jobban és nem félnek komolyabb témákba sem belepiszkálni, néha humorral, néha komorabb konfliktussal, drámával kezelve. Nagyon jól megragadták a mostani fiatal generációt, akiknek már a kezükbe van ragadva az okostelefon, a facebook, instagram és társaik pedig a szociális életük szerves része. A szex már nem tabu, természetesen kezelik. A Skins-ben néha azért már túlzásba volt véve az állandó italozás és füvezés, itt ez is normális kereteken belül mozog.
A felnőtt karaktereket azonban nem viszik túlzásba, a szülők szinte egyáltalán nincsenek a képben (a 2. évad főszereplői konkrétan már külön is éltek tőlük), Noora huszonéves lakótársai váltak csak fontosabb szereplőkké. Ill. az iskolaorvos hatalmas arc, minden jelenete arany.
Bár eléggé lejön, hogy alapvetően jólétben élő fiatalokról van szó és hogy a sorozat támogatója az Apple, erősítette a hangulatot, hogy például egy-egy ruhadarabot többször is hord egy szereplő (egy póló konkrétan vándorol is pár srác között). Mindenkinek van egy hátizsákja, egy kedvenc cipője, egy kabátja és ennyi. Főleg az amerikai tinisorozatok illenek be akár divatshownak is, jó, hogy itt ezt nem erőltették. A zenék között is vannak régi nagy slágerek, titkolni való kedvencek (Justin Bieber), ahogy mindenki telefonján a való életben is. Szeretem, amikor egy jelenet alá berakott zenének jelentősége van, és itt ezt sokszor felhasználják, sokszor érdemes figyelni a dalszövegekre. Amire felfigyeltem még, hogy az aktualitásokra is nagyon jól reagálnak. Ennek szórakoztatóbb vége volt a Stranger Things említése (azért egy nyári sorozatra utalni egy októberi sorozatepizódban elég menő), a komolyabb pedig például a menekültkérdés. Van bőven társadalomkritika is a sorozatban, ami elgondolkodtatja az embert.
Simán 9/10, elég addiktív sorozat. Vannak hibái, de az őszinte megközelítés könnyedén elfedi ezeket. Mindenki nagyon a szívemhez nőtt, kíváncsi vagyok, kinek mi lesz a története. Meg hát mikor volt utoljára kifejezetten jó, hiteles tinisorozat?
