2016. dec 27. 06:00  

Kaliforniai álom / La La Land (2016)

írta: danialves
Kaliforniai álom / La La Land (2016)

Én lennék az utolsó, aki azt várná, hogy egy retro-hangulatú, romantikus musical fogja lenyűgözni - de ugyanígy álltam egy látszólag a sportfilmes dramaturgiát másoló jazzdobos-felemelkedéstörténethez is, amelynek révén megismertem Damien Chazelle-t. Ennek megfelelően pedig már alig vártam, hogy a Kaliforniai álommal is hasonló meglepetésben részesítsen, azonban legújabb műve egyetlen hibája (ha egyáltalán ezt lehet hibának nevezni) az, hogy semmi olyat nem tudott nyújtani, amit ne vártam volna.la-la-land-movie-trailer-image-still-13.png

A Los Angeles-i autópályán álló dugó kakofóniáját egyszer csak egy angyali énekhang váltja fel: az egyik sofőr dalolni kezd, majd példáját követve az 50-es évek divatja szerint felöltöztetett emberek ugranak elő az autókból, hogy egy klasszikus, énekes-táncos musical betétet adjanak elő az úttest közepén és a járművek tetején. Mindezt pedig egyetlen, rendkívül mozgalmas és dinamikus hosszú snittben. A Kaliforniai álom már nyitójelenetével is jelzi azt az első látásra furcsa keveréket, ahogyan a musicalek nosztalgikus bája ötvöződik Damien Chazelle vad, improvizatív lendületével, és egy jó ideig nem is hagy alább. Ebben a világban teljesen természetesen fér meg a Hollywood fénykorát idéző naiv álmodozás és a modernitás, a rendező pedig teljesen tudatosan játszadozik ezekkel az anakronizmusokkal, vagy egy iPhone-csengőhangjával törve meg a romantikus zenét, vagy eleve egy Prius keresésére építve az egyik legszebb dalbetétet. Filmje visszarévedezése pedig éppen azért működőképes, mert nem egy kényszeresen nosztalgikus, mesterséges világot próbál létrehozni, hanem mert az ismerős, hétköznapi környezetünkbe építi be ezt a szentimentalizmust, mintha éppen azt mondaná, hogy az eleve jelen van ott, csak nem figyelünk oda rá.

Ez azonban elég hamar elveszik, amint kilépünk a félig-meddig öncélú atmoszférateremtésből, és Chazelle elkezdi felépíteni többnyire a bejáratott sémákra épülő történetét az álmodozásról és az álmokért való küzdésről. Ismerős lehet a helyzet, hiszen a Whiplash sztorija mögött is fel lehetett fedezni hasonló sablonokat (néhány esetben konkrétan ugyanezeket is), és ott jellemző volt, hogy amint a karakterívek, a mondanivaló kibontására került a fókusz, az élmény sokat veszített varázsából. Azonban az az alkotás ennek ellenére sem szűnt meg kiszámíthatatlannak és bevállalósnak lenni, ezzel szemben a Kaliforniai álmon az idő előrehaladtával egyre inkább azt tapasztalni, hogy csak külsőségeiben bravúros. A film egészét végigkísérő egysnittesek, a Los Angeles-i éjszaka varázsa folyamatosan működnek, Chazelle pedig az átlagnál lényegesen érettebb és finomabb megoldásokkal terelgeti karaktereit, azonban egészen az utolsó montázsig az érzelmek egyre kevésbé törnek ki a vászonból és a lenyűgözőnek szánt pillanatok is egysíkúvá válnak. Míg a Whiplash alatt szinte levegőt venni nem volt időnk, itt számos alkalommal érezni, hogy túl vannak húzva, túl van érlelve momentumok, és emiatt sem sikerül fenntartani a csodálatot.lalaland.jpg

Természetesen a Kaliforniai álom nem rossz film, mindössze éppen az a kellemes, a természetességével elbűvölő romantikus mozi, amire mindenki számított. Azonban hiányzik mögüle az a zseni, aki a Whiplash esetében ezeket az elvárásokat ezerszeresen felülmúlta, és akitől második darabja esetében is talán jogosan várhattunk volna egy hasonló bravúrt.

8/10

A Kaliforniai álom teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

Szólj hozzá

musical romantikus filmkritikák