2016. dec 18. 06:00  

Másodvélemény: Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet / Rogue One: A Star Wars Story (2016)

írta: danialves
Másodvélemény: Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet / Rogue One: A Star Wars Story (2016)

Power kritikáját itt olvashatjátok

Hiába pletykálták tele az internetet pótforgatással, a rendező kezéből kivett és Toni Gilroynak adott irányítással, én mindvégig hittem abban, hogy Edwards az eddigi legjobb Star Wars-filmet készítheti el. A Godzillánál már láthattuk, hogy milyen hatásos rendezői eszközökkel képes egy viszonylag elcsépelt műfajhoz nyúlni, az pedig sejthető volt, hogy a Disney sikergyárából egy lényegesen erősebb történetet fog kapni. A Rogue One pedig mintha Edwardsnak teremtetett volna: egy minden szentimentalizmustól megfosztott, valóságszagú mozinak ígérkezett, amely pont ugyanúgy mutat fityiszt Az ébredő Erőt szőröstül-bőröstül bekajáló tömegeknek, mint a Godzilla.rogueone2.jpg

Nem is véletlen, hogy sokkal inkább hallani csalódott rajongókat, mint tavaly ilyenkor, ezt az elvárást ugyanis félig-meddig teljesíti a produkció: majdhogynem olyan sötét és kegyetlen filmről van szó, mint a Sithek bosszúja, amiben nincs se Erő, se fénykardok (sőt, még a rohamosztagosok is viszonylag jó találati arányt hoznak), összességében pedig tényleg inkább háborús-, mint kalandfilmről beszélhetünk. Az összképet elnézve ez azonban inkább tűnik véletlen hibának, mint koncepciónak, ugyanis a Rogue One rései konkrét beállításoktól a klasszikus karakterek kényszeres erőltetéséig ugyanúgy bárgyú fanservice-szel vannak teletömködve (komolyan szükség volt R2-D2 meg C-3PO cameokra?), a 4. részre történő kifejezetten otromba utalásként a"remény" szó pedig kis híján többször hangzik el, mint a "család" egy Halálos iramban-filmben.

Az tagadhatatlan, hogy Edwards valamennyit képes árnyalni a "gonoszok-jók" felosztáson, mint ahogyan az évtizedeken át húzódó konfliktus és (Finn történetszálát megidézően) a Birodalom kényszerű szolgálatának fájdalmába is képes betekintést engedni, de ebben sem tud kiteljesedni: a gonoszok továbbra is gonoszok, mert gonoszok, a jók pedig továbbra is jók, mert jók, mindenki katona és senki sem civil, ami továbbra is egy meglehetősen kétdimenziós világot eredményez. Igaz, a forgatókönyv fantáziája a külsőségekben sem terjedt tovább ennél: továbbra is zsúfolt sivatagi bazárokat, lakhatatlan éghajlatú bolygókra telepített bázisokat látunk a vásznon, egyedül a finálénak helyszínt adó trópusi sziget jelent valamennyi változatosságot.

A Rogue One tehát egyik pillanatában minden erejével megfeszülve igyekszik elszakadni a Star Wars rutinjától, hogy aztán a következőben éppen oda meneküljön vissza, ami egyáltalán nem meglepő egy olyan filmtől, ami akkora változtatásokon esett át, hogy első előzetesének képeit és szövegeit szinte nagyítóval kell keresnünk a kész műben. Azonban nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ez okozta volna a problémákat (például az első teaser otromba expozíciójához képest a szövegkönyv sokkal elegánsabb), de a sok változtatás határozottan zavarossá teszi az összképet. Egymás után sorakoznak az olyan következetlenségek, mint hogy saját bevallásuk szerint Saw Guerrerát a lázadók minden probléma nélkül meg tudják találni, végül azonban hőseinknek a fél város végigjárása után egy gerillaakcióba kell beavatkozniuk, hogy eljussanak hozzá. (De akár olyan apróságokat is fel lehet emlegetni, hogy éppen ebben a gerillaakcióba avatkozik be egy lépegető, aminek további sorsáról semmit nem látunk.)rogueone3.jpg

Ezeket azonban alapvetően az eredményezi, hogy a Rogue One történetének túlnyomó része körülményes feladatmegoldás: meg kell keresni valakit, meg kell szerezni valamit, el kell jutni valahova, el kell pusztítani valamit, ami időkitöltésre és tűzpárbajok komponálásához kiváló, értelmes narratívát azonban nehéz építeni belőle. A szereplők egy videojáték dramaturgiájához hasonlóan csupa mechanikus próbatételen esnek át (a legdurvább az, amikor a terveket tartalmazó fájlt manuálisan, fizikailag kell megkeresniük), amelyek semmivel sem árnyalják karaktereiket, nem generálnak vagy oldanak meg konfliktusokat, végeredményben pedig nem alakítanak ki érzelmi kötődést velük. Azaz nem arról van szó, hogy Jyn vagy Cassian egysíkúbb, érdektelenebb alakok lennének, mint Finn vagy Rey (sőt, K-2SO esetében azt is megkockáztatom, hogy a széria egyik legjobb comic relief karakterét láthatjuk), hanem lényegében feleannyi idő jut számukra a kibontakozásra és kémiájuk kialakulására.

Teljesen érthetetlen például, hogy a nagy fináléban miért kell hosszan random X-szárnyú pilóták hősies halálaival párban vágni főszereplőink küzdelmét, hiszen még ha szükség is lett volna azon a színtéren is egy nézőpontra, semmi erőfeszítésbe nem került volna egyiküket oda delegálni. (Nem véletlenül dobja A sithek bosszúja nyitójelenetének összecsapása Obi-Vant és Anakint egy-egy pilótafülkébe.) Ezt pont Edwardstól különösen durva látni, aki előző két művében elképesztően ügyelt arra, hogy mindig hősei perspektíváját használja - azonban éppen ezért is feltűnő, hogy ez már nem az ő műve. Éppen az említett oda-vissza vágásoknál a kameramozgásokat félbeszakítva ugrunk a felszínen küzdő gyalogosok tipikusan edwardsi szemszöge és a IV. rész Halálcsillag elleni akciójának beállításait használó (méghozzá a felvételeket akár konkrétan is átemelő) űrcsata között. Éppen ezért nincs idő megélni ezeket a pillanatokat, az atmoszférát, mielőtt ugyanis erre lehetőségünk lenne, tovább is lépünk egy stílusában ugyan nem túl látványosan, de határozottan más jelenetsorra.rogueone.jpg

És ez nem csak a finálé lenyűgözően megírt, de így végül sokkal kevésbé letaglózó háborús káoszára igaz, hanem a film egészére: amint megismerünk egy világot (az első 20 percben 5 bolygón rohanunk végig, ha jól számoltam), egy figurát, amint elkezdene felépülni egy jelenet, már rohanunk is tovább a következő akadály leküzdése felé. Miközben a Rogue One történetének mechanikája egy videojátékra, prezentálása egy narratív ívek nélküli montázsra emlékeztet, amit gyakorlatilag csak az tart össze, hogy már 40 éve adott a végpontja. De meg kell hagyni, összetartja: hiába beszélhetünk konkrét és átvitt értelemben is a Disney Suicide Squadjáról, színvonaltalanság egy percig nem üti fel a fejét, a kalandok mechanikussága pedig éppen elég arra, hogy mindig legyen min, a karakterek mélységei pedig arra, hogy mindig legyen kiért izgulni a popcorn rágcsálása közben.

Azonban a rajongóknak mutatott középső ujjal párhuzamos görcsös fanservice, a rendező eszközei ellen dolgozó vágások, a pótforgatások ténye, a látszólag csak a Williams-témákba belekontárkodó Giacchino-zene és a folyton csak a következő nehézségig gondolkodó narratíva végeredményben mind azt jelzik, hogy a Rogue One igazából nem a lázadók és a Birodalom, hanem egy egyedi, kockázatokat vállaló vízió és a mindenkit kielégítő termékspecifikációkra ügyelő stúdió gigantikus küzdelme. Aminek - éppen a Disney biztonsági játékra törekvésének hála - egyáltalán nem katasztrofális a végeredménye: általános kiegyensúlyozatlanságát és alkalmankénti zavarosságát leszámítva a Rogue One sikeresen hozza Az ébredő Erő színvonalát. Mi pedig éppen ugyanazt a kiherélt, színtelen-szagtalan, egyszerhasználatos szórakozást kaptuk, mint tavaly, vagy - ne tévesszen meg senkit az ezúttal sokkal szebben csillogó Imdb-pontszám és box office - mint Edwards előző filmje esetében.

6,5/10

A Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

Szólj hozzá

sci-fi fantasy kaland filmkritikák másodvélemény