A fegyvertelen katona / Hacksaw Ridge (2016)
2016. december 15. írta: The Man Who Laughs

A fegyvertelen katona / Hacksaw Ridge (2016)

A tíz éves száműzetése után Mel Gibson idén nem csak színészként, de rendezőként is visszatért Hollywoodba, hogy elmesélje nekünk Desmond Doss, az első olyan becsület érdemrenddel kitüntetett katona történetét, aki megtagadta a fegyverviselést. Doss sztorijánál kevésbé sem találhatott volna jobb alapanyagot a vezekléséhez: megható, felemelő, hazafias és még igaz is. Ilyen alapokkal a Hacksaw Ridge jó esélyekkel indul ahhoz, hogy a Rettenthetetlen méltó örököse legyen az Oscar versenyben (legalább a jelölések terén), és ezzel sikerrel állítsa helyre Max Rockatansky Hollywoodi/rendezői karrierjét, mely után remélhetőleg nem pusztán a haverjai filmjeiben kap majd szerepet (legalábbis a következő botrányáig.)

maxresdefault_25.jpg

Desmond és bátyja igazi rosszcsontok. Mint a legtöbb fiútestvér ők is szüntelenül versengenek és verekednek egymással. Desmond azonban egy nap elveszti a sulykot: a játékos bunyóból, hamar komoly küzdelem kerekedik, amely során Desmond kis híján megöli testvérét. Az annyira megrendíti a fiút, hogy ezután sokkal komolyabban veszi a vallását („Isten legfontosabb parancsolata: Ne ölj”), és az erőszakos gyermekből lassan pacifista férfi lesz. Aztán jön Pearl Harbor, és látszólag minden megváltozik. Desmondot azonban az emberiség legsötétebb óráiban sem hagyja el a hite, számára továbbra is az emberi élet a legnagyobb szentség. Ám, ennek ellenére mégis úgy érzi, hogy – bátyjához hasonlóan – neki is kötelessége részt venni a háborúban. Bár a fegyverviselés gondolatától is irtózik, nem hajlandó tétlen maradni, amikor a tengeren túl honfitársai ezrei halnak meg. Mivel már gyermekként is orvos szeretett volna lenni, így, azzal a szándékkal jelentkezik a seregbe, hogy amíg mások lőnek/ölnek, ő szanitécként majd életet ment. Bár katona társai gyávának tartják, amiért nem hajlandó fegyvert fogni, Doss végül elvégzi a kiképzését, majd 1945–ben kihajózik, hogy részt vegyen a csendes-óceáni front legvéresebb csatájában, ahol a frontvonalon tucatnyi társa életét menti meg, anélkül, hogy egyszer is fegyvert kelljen ragadnia.

Desmond Doss történte igazi kincsesbánya minden díjhajhász (vagy éppen Hollywood bocsánatáért esedező) rendező számára, hiszen minden meg van benne, amiért Oscar bácsi jönni szokott: egy felemelő történt hazafiasságról, hitről és az elveinkhez való ragaszkodásról. Ahogyan pedig a hitében a végsőkig kitartó főszereplője, úgy Gibson sem hazudtolja meg magát. A Fegyvertelen katona egy biztos kézzel, érezhető rutinnal és hozzáértéssel megrendezett, elképesztően látványos, brutálisan erőszakos és olykor pátoszosan hatásvadász. (A fináléban egészen explicit módon hasonlítja Krisztushoz a főszereplőt.) Ne lepődjünk meg tehát azon, hogy Gibsont alapvetően két dolog izgatta Doss történetében: az ember, aki pokoli körülmények és szenvedés mellett sem hajlandó lemondani a hitéről, illetve a háború vérben és kiontott belekben tobzódó valósága.    

hacksaw_ridge_screenshot_20161121154819_2_original.jpg

Épp emiatt a film első felén éppen az érződik, hogy a rendező minél gyorsabban túl akar lenni a „kötelező körök lefutásán”. Doss erőszakos gyerekből jámbor felnőtté vezető útja kifejezetten vázlatos, a karakterek (és a főszereplővel való viszonyaik) pedig meglehetősen sematikusak. (Egynémely kapcsolat ráadásul elvarratlan marad. Doss bátyja egyszer csak említés nélkül eltűnik a történetből, de hadban álló apa és fiú szála is elbírt volna még egy-két jelenetet.) A legzavaróbb mégis, hogy a filmnek nem sikerül igazán meggyőzően ábrázolnia (és indokolnia), az hogy egy Desmond-hoz hasonlóan mélyen pacifista és humanista ember miért érzi szükségét annak, hogy részt vegyen egy olyan fegyveres konfliktusban, amelyet a föld másik pontján vívnak (amikor otthonról is segíthetne a seregnek). (Illetve ezzel kapcsolatban az sem egyértelmű, hogy Doss korábban, miért nem tanulhatott orvosnak.) Persze látjuk, ahogy a moziban elborzadva nézi a nácikról szóló filmhíradót, és elmesélése útján azt is megtudjuk, hogy a városából mindenki bevonult, akik pedig alkalmatlannak találtattak a szolgálatra, azok elkeseredésükben öngyilkosok lettek. Mindebben azonban nagy része volt az amerikai háborús propagandának is – ahogyan ezt Eastwood a Dicsőség zászlajában remekül be is mutatta -, Gibson filmjében azonban szinte teljesen magától értetődő, hogy Doss meggyőződései ellenére is hadba megy. Persze Doss a valóságban is hadba ment, és a 40-es években még hippi mozgalom sem volt, ám egy filmben, azt hogy miért is jelentkezik valaki olyasmire, ami szöges ellentétben áll a hittével ennél hatásosabb érvelést igényel. (Természetesen elképzelhető, hogy akkoriban tényleg úgy érezte mindenki, hogy nincs választása és kötelessége részt venni a harcban. Ám drámai szempontból kissé csonka, hogy egy megtört, háborús veterán fia – aki semmi esetre sem akar olyan lenni, mint az apja –, egy hithű keresztény pacifista miért is érzi ezt így.)

Ennek köszönhetően a film kissé döcögősen indul, a színészek tesznek róla, hogy ne fulladhasson unalomba azelőtt, még mielőtt igazán elkezdődhetne. Andrew Garfield már az elejétől fogva szimpatikus és szerethető a kissé esetlen, ám csupa szív Doss szerepében. Hugo Weaving azonban még nála is jobb, hiszen sikerül valódi élettel megtöltenie a megkeseredett és poszt-traumatikus stressztől szenvedő veterán, - sokáig – nem túl árnyalt figuráját. És, bár leginkább ők a hangsúlyosak a kisebb-nagyobb mellékszereplők is rendre helytállnak.

a-fegyvertelen-katona-5.jpg

Az elnagyolt expozíciót követően, pedig beindul az igazi film is. A kiképzőtáboros szegmensnek már sokkal szebb az íve, ahogy láthatjuk, hogy Doss miként dacol felettesei és katonatársai elvárásaival (fogj fegyvert, vagy menj haza). Persze az, hogy is sikerül átéreznünk a helyzetét és szurkolnunk a sikerének jó részt az őt alakító színésznek is köszönhető. Andrew Garfield valósággal brillírozik a hitét itt-ott megkérdőjelező, de amellett mégis végsőkig kitartó kadét szerepében. Ami pedig határozottan meglepő, az hogy Vince Vaughn meglepően jó a kiképző őrmester – az Acéllövedékek óta tipikussá vált – szerepében. Sajnos a többi katonára csak pillanatok jutnak, így egy-két külső jellemzőn túl egyiküknek sincsen igazi markáns jelleme. Ez alól a Doss-t kezdetben megvető és vele szemben bunkó „átlagos katonát” alakító Sam Worthington a kivétel. Nem rossz, de valószínűleg rá fogunk legkevésbé emlékezni a filmből.

Na, de háborús filmről lévén szó a főattrakció mégis csak maga a háború, ez esetben az okinawai csata. Az, pedig egész egyszerűen elképesztő. Utoljára a Levelek Iwo Jimáról-ban volt ennyire zsigerekig hatolóan nyomasztó a hadszíntér.  Azok a jelenetek, amelyekben Doss kénytelen egyedül túlélni az ellenséges sorok mögött, horror filmbe illő nyugtalanságot és feszültséget áraszt. A film csúcspontján lévő közel harmincperces csata jelenet egy sötét, mocskos és vérgőzös forgatag, amely szörnyű súllyal telepedik a nézőre. (Ám a remek rendezés és operatőri munkának köszönhetően az előbbiek ellenére is mindvégig követhető marad.) Sőt, ami az igazságot illeti: Gibson mint, ha egy kissé túlságosan is élvezte volna ennek az embertelen brutalitásnak a megalkotását. Némely lángszóróval felgyújtott japán katona haláltusája, már-már túlságosan is esztétikus (amiben nem kis része van Rupert Gregson-Williams amúgy remek, és a film érzelmi csúcspontjait nagymértékben megtámogató filmzenéjének), amikor pedig az egyik Sam Worthington egy holtestet pajzsként használva és egy fél kézzel tartott gépágyúval felfegyverkezve rohamozza meg az ellenséget, nos az inkább illene egy Becstelen Brigantykba, mint egy realisztikusnak szánt és komoly háborús drámába.     

hacksaw-ridge-trailer-620x413-620x250.jpg

Nem véletlen, hogy sokan éreznek ellentmondást a film pacifista hősének üzenete és a sokszor túlságosan brutális és látványos erőszak ábrázolása között. Számomra azonban a Fegyvertelen katona elsősorban nem a keresztény értékek, vagy a pacifizmus fontosságáról, hanem valami ennél is általánosabbról szól: az elveinkhez való ragaszkodáshoz. Hogy a pokolban sem szabad föladnunk saját magunkat.  Bár a japánok értelemszerűen nem kapnak sok szerepet a filmben: Mivel értelemszerűen kizárólag amerikai szemszögből mutatja be a harcokat, így mi is olyan látjuk az ellenfelet, amilyennek ők láthatták akkor: egy végsőkig elszánt, rettenetes áradatként van. Ám, van egy apró montázs jelenet a film vége felé, amivel számomra Gibsonnak egy csöppet sikerült árnyalnia ezen a képen. (Hogy ez mennyire volt tudatos, vagy tényleg ezt akarta-e sugallni az már más kérdés.) Ugyan Doss szanitéci tevékenységének mentalitása totálisan ellentétben áll a japán parancsnokok szeppukujával a lényeg ugyanaz: a háború poklában csak akkor maradhatunk meg önmagunknak, ha végsőkig kitartunk a hitünk mellett. (Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden hit egyenértékű. Ám Doss sem volt kevésbé fanatista az elvei iránt, mint a japánok a sajátjaik iránt.) Így a fegyvertelen katona üzenete számunkra leginkább az lehet, hogy bármennyire is nehéz, merjünk kitartani amellett, amiben hiszünk, mert másként nincs értelme. (Persze, hogy a film működjön, most jótékonyan el kell tekintenünk amellett, hogy azért bőven ismerünk káros és veszélyes hiteket is.)

A fegyvertelen katona egy vérbeli Mel Gibson-film: erőszak és pátosz vegyül benne, olykor hatásvadász módon, olykor pedig valóban megrendítően. Bár a kevésbé kidolgozott karakterek miatt, végül nem tud őszintén katartikussá válni (ehhez szüksége van a film végi, az igazi Doss-szal és társaival készült interjúbevágásokra), ám a remek színészeknek és Mel Gibson rendezésének (főleg, ami a csatajeleneteket illeti) köszönhetően így is egy több, mint korrekt háborús film. Mely ráadásul szép emléket állít egy olyan embernek, aki úgy vált igazi hőssé, hogy ehhez senkit sem kellett megölnie. A háborúval kapcsolatban kevés, ehhez hasonlóan – a körülményekhez képest - pozitív végkicsengésű történet van.  (Bár a film sok szempontból hű az eseményekhez, ám, ha érdekel Desmond Doss dramatizációtól mentes története is, akkor érdemes lehet megnézni Terry Benedict Fegyvertelen hős című 2004-es dokumentumfilmjét is.)

7/10

A Fegyvertelen katona teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6212047159

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2016.12.15. 14:04:38

Ez egy nagyon jó és részletes kritika, több dolgot is más megvilágításba helyeztél számomra.

Egyrészről, valóban, aki nincs tisztában azzal, hogy milyen közhangulat volt az USA-ban Peral Harbor után - és miért kellene az átlagnézőnek, vagy bárkinek ezt tudnia - , annak nem feltétlenül érthető ez az egész bevonulósdi, ma 2016-ban, és ez igazán megért volna egy jelenetet legalább a romantikázgatások helyett.

Másrészről elgondolkodtam, hogy most akkor ez az akaraterőről akar szólni, vagy a keresztény hitről, és a pacifizmusról, de arra jutottam, hogy mivel rengeteg pátosszal van leöntve az amúgy is nagyon szimpatikusnak ábrázolt vallási fanatikus, illetve ott van az általad is arcunkba toltemlített krisztusi póz, meg az a bizonyos imajelenet is, úgyhogy ebben szerintem nagyon is ott van az ellentmondás Gibson fejében, nyilván ettől még te dekódolhattad máshogy (egészségesebben amúgy).

Ezt leszámítva a többivel egyetértek, de részemről lehelletnyit szomorúbb az összkép, mert az alapsztori is nagyon jó, a látvány is, a színészek is, Gibson eddig filmjeit is szerettem (a Passiót leszámítva), szóval ebből lehetett volna egy nagyon durván jó film, ehelyett pedig egy pátoszos giccs, aminek azért vannak erős pontjai is, de ez utóbbiak miatt csak még fájdalmasabb számomra az összkép. Viszont ha Mel Gibson ennek köszönhetően visszakerül egy kicsit a fősodorba, és letesz még 1-2 jó filmet az asztalra, akkor megérte.

pobeda 2016.12.15. 19:54:16

@Santino89: Fanatikus akkor lenne ha tolakodóan, vagy erőszakosan akarna meggyőzni a saját igazságáról másokat.

Razzul 2016.12.15. 21:45:29

Rettenthetetlen kritikaként miért a másodvéleményt linkelted be?

endike · http://barathendre.wordpress.com/ 2016.12.17. 14:57:33

akkor ezt a magyaroknak mindenképp meg kéne nézniük, mivel Mo-on a hivatalos vallás az elvtelen bulvárvilágnézet (az értelmiségé is)

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.01.01. 18:22:44

Szerintem megérteni soha nem fogjuk azt a közhangulatot, ami akkoriban uralkodott, egyszerre volt benne egy ma már elképzelhetetlen mértékű hazafiasság, ami az amerikai néplélekben eleve kicsit máshogy csapódik le, mint nálunk, plusz egy erős önvédelmi reflex (kb. 100-150 év után ez volt az első alkalom, hogy a saját földjükön idegen erők megtámadták őket). Ezt lehetett volna akármennyit is magyarázni, átérezni nem fogod, de számomra a jelenséget elég jól példázta az a mondat, hogy öngyilkos lett az a két fiú, aki egészségügyileg alkalmatlan volt, és nekem ennyi elég is volt Desmond döntésére.

Egyébként meg ezen szerintem azért sincs értelme lovagolni, mert ahogy te is írod, ez a film messze nem a pacifizmusról szól, mert az ő világában teljesen természetes, hogy ő a hazáját szolgálja és annak győzelmét segíti elő, azonban ezt a saját eszközeivel és a saját elvei mentén teszi. Szóval én eleve nem láttam konfliktust Desmond hitében és a katonai szolgálatban, ahogy ő is elmondta vagy hússzor, ő nem a háborút ellenezte, mindössze ő maga nem volt hajlandó ölni. És ezen azért is megdöbbentem, mert a kritikák alapján egy tolakodó keresztény propagandát vártam volna, ehhez képest ez a gondolat éppen azt hangsúlyozta, hogy ő nem akarja senkire rákényszeríteni a saját hitét - és ehhez szerintem Gibson is hű maradt stílusával.

A film második órája pedig szerintem minden idők egyik legjobb háborús mozija, Gibson kétszer is lazán nyugdíjba küldte a Ryan közlegény nyitójelenetét, az utánuk következő montázs pedig rettentő hatásosra sikeredett, ha a végén nem is, nekem ott megvolt a katarzis.
Egyébként javíts ki ha rosszul emlékszem, de az maradt meg, hogy Gibson a támadás irányát is egyfajta tengelyként használta, amit nem lépett át a kamerával (tehát mindig balról jobbra támadtak az amerikaiak), ami nagyon banálisnak tűnik, de pont ezek azok a zseniális apróságok, amitől egy ilyen kaotikus jelenet is követhetővé és működőképessé válik.

Szóval a lényeg, hogy az eleje tényleg egy picit döcögősebb, Gibson csak a téma kijelölte kézenfekvő megoldásokat sorakoztatja, de utána egy annyira megrendítő és hatásos élményt kapunk, hogy részemről simán megérdemli a 9/10-et.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2017.01.01. 19:42:22

@Razzul: Figyelmetlenségből, rá kerestem és azt dobta ki, csak utána láttam, hogy Másodvélemény, de ott van benne az elején a link, az első kritikára is.

@danialves:

"az a mondat, hogy öngyilkos lett az a két fiú, aki egészségügyileg alkalmatlan volt"

Show, don't tell :)

"(tehát mindig balról jobbra támadtak az amerikaiak)"

Erre nem figyeltem, de utólag én is így emlékszem rá. Amúgy, mint írtam a csata jelenete elképesztő, kategoriájának egyik legjobbja, de mivel Doss-n túl nem volt érdekes karakter (az az akiket mentett nem igazán érdekeltek), így teljesen bevonni sem tudott. Meg azért sem mert néhol "túl szép volt", egy háború poklát ábrázoló filmben, jelenetben nem akarok arra gondolni, hogy milyen jól néz ki, ahogy elég a japán. Számomra ezért nem übereli (még?) a Ryan közlegényt, vagy az Iwo Jimma-t, mert bár régen láttam őket (különösen utolsóból, csata kevésbé maradt meg pont), úgy emlékszem, hogy azok látványa sokkal karcosabb, visszafogottabb. Így bár a Hacksaw valóban egy pokoli látványorgia, egy valósághű/komoly filmben jobban értékelem a kevésbé esztétikus látványt. A montázs viszont tényleg a film csúcsa. És az nekem is tetszett, hogy nem egy kifejezetten szájbarágós, keresztény propaganda lett.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.01.01. 20:06:41

@The Man Who Laughs: "Show, don't tell :)"
Ha leírod, hogy te ezt hogyan mutattad volna meg úgy, hogy még ki se lógjon a képből, akkor személyesen adom át neked a forgatókönyvírói Oscart. :P De egyébként pont azt ecseteltem, hogy mutogathatott volna Gibson akármit, nekünk 21. századi magyarként esélytelen ezt átérezni-felfogni. Ellenben láttuk már ezer filmben (ha más nem, Amerika kapitány...), hogy milyen volt ez a közhangulat, most ezt vagy tudod, vagy elfogadod axiómaként, de még mindig nem érzem, hogy ez olyan komoly magyarázatra szorult volna. (Abban a tekintetben sem, hogy ismét írom, Doss elveivel a háborús részvétel nem ellenkezett.)

Értem, amit írsz a karakterek kapcsán, de szerintem így tudott igazán tömény lenni, így jobban működött a káosz, mintha azt akarta volna kihozni belőle, hogy mindig valakit kövessünk és valakiért izguljunk, egyedül talán a bunker felrobbantásánál élt a klasszikus háborús akciófilm-dramaturgia.
Egyébként abban egyetértünk, hogy a lassítások, ez a kitartott esztetizálás inkább illik egy Bay-filmbe, mint ide, de engem ez nem zökkentett ki a filmből. Egyrészt szerintem viszonylag rövidek voltak ezek a szakaszok, másrészt Gibson többnyire éppen nem konvencionális módon használta ezeket (pl. ez a lángszórós szerintem kiváló példa erre, hiszen a legtöbb rendező valami dicsőséges, hősies pillanaton időzne el, nem azon, hogy brutálisan szénné égetjük az ellenséget). Azt aláírom, hogy ez valamennyire tolakodó így is, úgy is, de szerintem a narratív funkciója az is volt, hogy ne tudd könnyedén elfordítani a tekintetedet.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu