2016. dec 12. 06:00  

A 20 legtúlértékeltebb film 2016-ban - 1. rész

írta: danialves
A 20 legtúlértékeltebb film 2016-ban - 1. rész

Kezdem úgy érezni, hogy egy kis fásultság vett erőt rajtam, amikor szokásos módon nekiálltam az év legfelháborítóbb posztjának. Persze nem azért, mert meguntam volna a szándékosan az árral szemben úszást, hanem mert most kezdem azt látni, hogy minden évben szinte ugyanazok a jelenségek tűnnek elő a túlértékelt filmek esetében: a jó, esetenként kiváló közönségkedvencek, amelyeket aztán sikerül végül visszataszító szuperlatívuszokig fényezni, a fesztiválokon agyondicsért és agyondíjazott borzasztó művészi maszturbációk, valamint a tömegeket lenyűgöző blöffökbe ügyesen belehelyezkedő tucatdarabok. Az alább felsorolt produkciók többsége tehát jól bekategorizálható, így ha már a lista alanyaitól nem várhatunk eredetiséget, megpróbáltam magát a listát eredetivé formálni, ezúttal csoportosítva a hasonló jellemzőket felvonultató alkotásokat (a filmeket ezúttal két sorozattal is kiegészítve). Fontos még továbbá, hogy a résztvevők számát 20-ra bővítve ezúttal két részletben olvashatjátok majd az összeállítást, a tematikus csoportosítások mentén. De nem akarok senkit félrevezetni, természetesen továbbra is a tartalom a lényeg, ahogyan azt már évekkel ezelőtt hibátlanul megfogalmazta egyik kommentelőnk:

"Mert nem az a lényeg, hogy hány százezer ember szórakozott jól a filmeken, és hoztak sokszázmilliós bevételt az alkotóknak.
- Mert nem is az a lényeg, hogy hány százezren tartották ezeket jó filmeknek, és szavaztak erről mondjuk az imdb-n.
- És nem is az a lényeg, hogy a milliós rajongótábor mit gondol a filmekről, amiket kommentekben, posztokban el lehet olvasni a világhálón.
A lényeg az, hogy cinikus bloggerek - a kaviárban és homárban turkálva - közöljék, hogy nekik ez se tetszett, meg az se tetszett."

Újszülöttnek minden vicc új: filmek, amelyek nagyon menőnek tűnnek, ha nem nézünk filmeket

Deadpool

(Kritika)

deadpool-gallery-03.jpg

A listát rögtön egy olyan filmmel kell kezdenem, amely távol sem volt rossz, azonban talán minden más itt szereplő alkotásnál sikeresebben hitette el magáról, hogy több annál, ami. A Deadpool, lévén, hogy közvetlenül beszél ki közönségéhez, nem hagy kétséget afelől, hogy egy nagyon egyedi szuperhős-paródia lenne - csakhogy azon kívül, hogy magát és másokat is rendre kineveti, ebből semmit nem bizonyít. Ezt az eredettörténetet végtelenül gyűlölnénk, és a szuperhőszsáner haláláról és nem feltámadásáról beszélnénk, ha Reynolds nem ökörködné végig, és nem fikázna teli szájjal mindent, ami az X-Men-univerzumban és színészi pályafutása során történt. De az, hogy az egy kaptafára készülő szuperhősmozik feldobtak egy hatalmas labdát, amit a Deadpool lecsaphatott, önmagában még nem nemesíti klasszikussá.

Cloverfield Lane 10

(Kritika)cloverfield-3-64f4845a-0ca9-4674-ad46-9d733c690f25.jpg

Mindenki legnagyobb meglepetésére a 2008-as szörnyfilm ál-folytatása akkora kritikuskedvenc lett, mintha legalábbis egy Oscar-jelölt drámaként érkezett volna, annak ellenére, hogy mindössze egy tetszetős, de végeredményben nem igazán kiemelkedő thrillerről van szó. Ha nincs Abramsék pazar marketingje, ez a darab valószínűleg épp úgy elkerülte volna az emberek figyelmét, mint a tavaly a mozikig még csak el sem jutó Hidden - azt pedig, hogy az ahhoz hasonló kis költségvetésű zsánerfilmekben rendre jelenlévő elemeket példa nélkül álló pozitívumokként emlegetik a Cloverfield Lane 10 kapcsán, inkább a szerzők tájékozottságáról mond sokat, mint a leginkább univerzumépítő reklámkampányként szolgáló filmről.

A klán

(Kritika)el_clan_still.jpg

A megtörtént eseményeken alapuló argentin kriminek egyetlen érdeme volt: nem amerikai blockbuster volt egy olyan nyáron, amely mindent megtett azért, hogy ez a szókapcsolat szitokká váljon. Tökéletes kontrasztot képezett a Suicide Squadhoz, hogy a képregényfilmeket habzó szájjal fikázók az első adandó alkalommal rávessék magukat, mintha rettentően egyedi stílusa, mély mondanivalója és figyelemre méltó filmművészeti megoldásai lennének. Pedig A klán éppen ellentéte mindennek: ugyan témájából sokat ki lehetett volna hozni, a forgatókönyv nem képes mélyére ásni a figuráknak, megragadni kétes erkölcsük lényegét, mindezt pedig az európai filmeket elárasztó minimalista kézikamerázással ábrázolták. Kiválóan alkalmas arra, hogy egy szenzációhajhász cikket írjunk egy langyos nyáron, de aligha hiszem, hogy ugyanezen újságírók az év végi listázásokkor is emlékeznének rá.

Emlékezz!

(Kritika)remember2.jpg

Sehogyan sem fér a fejembe, miért dobott hátast mindenki attól a fordulattól, amit (spoiler alert) a Mementoból lopott el szégyentelenül az Emlékezz! - annak rettentő kínos tálalásáról és az ezzel együtt az egész forgatókönyvön végigvonuló hatásvadász holokauszt-bosszúthrillerről már nem is beszélve. Atom Egoyan filmje egyik jelenetében a legrosszabb hollywoodi giccsbe mártva hasznosít újra évtizedeken átívelő tragédiákat, a következőben pedig épp elég öreges merengést tesz mellé ahhoz, hogy elképesztően különleges indie drámaként kvalifikálja az Emlékezz!-t gyanútlan nézői számára.

A martfűi rém

(Kritika)040a0759_szabo_robert.jpg

Annak ellenére, hogy a magyar közönség világrekorder abban, hogy már előzetes alapján is határozottan el tudja dönteni, hogy egy film rossz lesz, ez már láthatóan gyengébben megy, ha a konkrét mű esetében kellene erről nyilatkozni. Itt van például A martfűi rém, ami a mindenhol lehordott 44. gyermek és a hullámzó narratívájú Zodiákus kiherélt szerelemgyereke, ennek ellenére vége-hossza nincs a dicsérő kritikáknak, és még a nézők is példátlan módon özönlöttek a korhatár ellenére is. Az természetesen nem lep meg, hogy néhány fedetlen kebel és a bulváros vérszomj (végül be nem teljesített) ígérete mozgatta meg a legnagyobb közönséget a 2016-os magyar produkciókat nézve - és talán pont az ehhez társuló kognitív disszonancia eredményezte a méltatást.

Toni Erdmann

(Kritika)toni2.png

A Toni Erdmann egy tipikus példája annak, hogy egy ízig-vérig hollywoodi sémát kellően európaiasítva a legnagyobb filmes ínyencfalatként lehet eladni. Marian Ade műve a 80-as, 90-es évek tájékán divatos anti-korporatív, az emberi kapcsolatok szétzilálódása ellen felszólaló gondolatvilágot aktualizálta, bugyuta klisék helyett bő lére eresztett poénokkal és játékidővel, valamint visszafogott karakterábrázolással, és ettől a Toni Erdmann nem hogy az év vígjátéka, de egyenesen az év filmje lett, én meg csak döbbenten pislogtam, hogy a néhány jóízű nevetés mellett miért nem csap agyon az utolérhetetlen zsenialitás. Talán mert ilyesmi sosem volt ebben az alkotásban.

Díjvadászat mesterfokon: a legtipikusabb Oscar-filmek

Vagyis ezek teljes hiánya. Annyira megdöbbentett, hogy az idei gálán gyakorlatilag csak az arra érdemes darabok vettek részt, hogy muszáj volt erre itt külön kitérnem. Egyedüli potyautasként A dán lány férkőzött be az illusztris társaságba (de azt - talán a kontraszt miatt is - mindenhol csak lehúzták), illetve a várható módon üres kézzel távozó (és ezért nagyrészt említésre sem méltó) Carol férkőzhetne be a listára, ezt leszámítva viszont példátlanul korrekt díjszezont zártunk februárban. 2017 remélhetőleg ilyen szempontból is érdekesebb lesz, a fekete jelölt nélküli díjátadó kapcsán kialakult hatványozott white guilt miatt felhájpolt, majd aztán a rendező nemi erőszak-ügye miatt hamar elfelejtett Birth of a Nation kálváriája már egyedül több izgalmat sejtet, mint a komplett idei mezőny.

Ettől csak a rendező élvezett el: a legnézhetetlenebb kritikai és fesztiválsikerek

Évolution

(Kritika)evolution-2015-007-hospital-op.jpg

Alapvetően nem volt sok ellenérzésem a filmmel kapcsolatban annak ellenére, hogy szenvedtem rajta alaposan, azonban a Titanic különdíjával kezdődő díjesőt már nem tudtam feldolgozni. Úgy tűnik, az Évolution is az a fajta darab, amelybe mindenki azt magyaráz bele, amit akar, így miközben maga a rendező jelentette ki, hogy a filmnek szándékosan nincs üzenete, a fesztivál zsűrije pont "fájóan súlyos és időszerű mondanivalója" miatt díjazta. (Még szerencse, hogy kifejteniük már nem kellett, hogy pontosan mi is ez a mondanivaló.) Avagy idén az Évolution volt az a darab, amelybe - filmértését fitogtatandó - mindenki azt magyarázott bele, amit szeretett volna.

A törzs

(Kritika)tribe_1.jpg

Ha nincs az Évolution, valószínűleg A törzs töltötte be volna a szerepét idén. Sőt, a nemzetközi sajtónál már betöltötte tavaly, de azon nem érdemes meglepődni, hogy ezzel szemben a hazai "szakemberek" csak akkor fedezték fel az ízlésüknek tökéletesen megfelelő évlegjobbfilmjét, amikor meglátták a moziműsorban (bocs, amikor megkapták a meghívót a sajtóvetítésre). Egyébként a kizárólag süketnéma jelbeszéddel mesélő film pontosan olyan, mint amilyennek ebből a leírásból tűnik: tele van izgalmas és csodálatos pillanatokkal, viszont 2 órán keresztül borzasztóan fárasztó egy olyan alkotást nézni, amiből egy kukkot sem értünk. Persze a megfelelő tálalás is fontos: egy intézetben játszódó, kőkemény kelet-európai (mert ugye az különösen is izgi a szociálisan érzékeny nyugati zsűriknek) drámáról sokkal könnyebb elhitetni, hogy nem csak egy gimmick, mint egy elborult akciófilmről vagy egy 12 évig forgatott darabról.

A homok alatt

(Kritika)under.png

Nehéz eldönteni, melyik a szomorúbb: hogy 2016-ban azért ünneplünk egy filmet, mert be meri mutatni, hogy nem csak a németek követtek el háborús bűnöket és ők is ugyanúgy lehettek áldozatok, vagy az, hogy a filmvilág egysíkú szemlélete valamilyen szinten tényleg okot adott erre a megkülönböztetésre. Ezzel együtt mégsem gondolom, hogy a 2016-os CineFest három különböző zsűri díját is besöprő A homok alatt döbbenetes morális dilemmákkal és mondanivalóval nyűgözött volna le, sőt, erkölcsi perspektívája sokszor olyan magától értetődő, hogy gyakorlatilag a produkció nem több, mint egy bűntudat-film a dánok részéről. Oké, meggyóntátok, lépjünk tovább.

Certain Women

(Kritika)cw1.png

Ebből a szekcióból valószínűleg a Certain Womenről hallottatok a legkevesebben, és a Night Moves után valószínűleg én is messzire elkerültem volna Kelly Reichardt legújabb filmjét, ha nem akartam volna jó helyet foglalni a Toni Erdmannra a Cinefesten. Azzal is csak utóbb szembesültem, hogy az amerikai kritikusok legújabb kedvencét vágtam fel majdnem az ereimet, ugyanis ez a produkció láthatóan jó néhány méltatót gyűjtött magának azzal, hogy a) pokolian vontatott b) nőkről szól. A világ azonban nem úgy működik, hogy 10 feminista indie-film agyonhájpolásával ki lehet váltani, hogy a 10 legnagyobb bevételt hozó alkotásban alig található értelmes női karakter - főleg, ha még utóbbiak okozzák a kisebb szenvedést a nézők számára.

Itt zárom tehát a lista első felét, nemsokára pedig folytatom 2016 legnagyobb blöffjeivel és a rajongók aktuális áldozataival.

Szólj hozzá

toplisták