Másodvélemény: Legendás állatok és megfigyelésük / Fantastic Beasts and Where to Find Them (2016)
2016. december 02. írta: The Man Who Laughs

Másodvélemény: Legendás állatok és megfigyelésük / Fantastic Beasts and Where to Find Them (2016)

Sajnos, mivel Danialves még mindig nem nézte meg a filmet, így most kivételesen engem ért a megtiszteltetés, hogy lehúzzam az év egyik közkedvelt filmsikerét. Ezért előre is elnézést kérek, és ígérem többet nem fordul elő. AldoWinnfield keményvonalas Potter rajongók számára is ajánlható kritikáját pedig itt olvashatjátok.

Mint mindenkinek, aki hozzám hasonlóan a kilencvenes évek első felében látta meg a napvilágot, úgy Harry Potter kalandjai természetesen az én gyerekkoromat is végigkísérték. Igaz, anno próbáltam hipszterkedni, és szembe menni a nagy Harry Potter lázzal (húgom imádta, nekem meg természetesen nem lehetett ugyanaz a rajongásom tárgya, mint a „dedósnak”, így én inkább a Star Wars és a Gyűrűk Ura világába fektettem a figyelmemet), de visszagondolva kénytelen vagyok elismerni, hogy egyáltalán nem rossz filmek ezek. Igaz, David Yates stílusa és a széria későbbi filmjei már kevésbé kötötték le a figyelmemet (csak az első négy könyvet olvastam, már magam sem tudom miért nem folytattam), de az első négy filmre a ma már kellemes nosztalgiával gondolok vissza. Szórakoztató, bűbájos (pun intended) és alapvetően jó ifjúsági kalandfilmek. (Igen, bevallom a bevállalhatatlant: nekem sokáig a negyedik film volt a kedvencem. A mai napig nem teljesen értem az általános közutálatát, igaz, amikor utoljára láttam, elég volt annyi egy jó filmhez, hogy sárkányok legyenek benne.)

fantastic-beasts-and-where-to-find-them-movie-poster-homepage-size.jpg

Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, hogy érthető legyen, hogy igazából különösebb előítélet nélkül ültem be a franchise legújabb, Legendás állatok és megfigyelésük című részére. (Na jó, ez nem teljesen igaz, mert David Yates és Eddie Redmayne eddig még nem igazán nyűgözött le, de alapvetően teljesen nyitott voltam az új filmre.) Egy laza, szórakoztató fantasy kalandfilmre vágytam (hisz ezekből úgy is hiány van), ami tele van mindenféle varázslatos dologgal. Nos, a Legendás állatok és megfigyelésük valóban egy laza kalandfilm, a probléma csupán annyi, hogy nem túl sok varázslatosság szorult bele.

A film legfőbb problémája már rögtön a szinopszis leírásánál előtűnik: A J.K. Rowling által írt forgatókönyvön alapuló cselekmény ugyanis két, szinte végig egymástól független párhuzamos történet szálón fut. Az első (nevezzük főszálnak, mert ebben szerepel a főszereplő) a varázslény gyűjtő Newt Scamander-re ( Eddie Redmayne) fókuszál, aki nem sokkal New Yorkba érkezése után elveszíti a Doctor Who féle T.A.R.D.I.S „It’s bigger on the inside” elvén működő bőröndjét, amelyből egy szerencsétlen véletlen során pár mágikus teremtmény is kiszabadul. Amíg pedig Newt újdonsült társai: a volt auror, Tina (Katherine Waterston), az ő telepatikus testvére, Queenie (Alison Sudol) és a magnix, azaz mugli Kowalsky (Dan Fogler) segítségével keresi elveszett háziállatait, addig a MACUSA (Amerikai Egyesült Államok Mágikus Kongresszusa) alkalmazásában álló baljós megjelenésű Percival Graves (Colin Farrell) auror egy titokzatos, a várost és a magnix-varázsló együttélés biztonságát fenyegető teremtmény nyomait kutatja. Közben pedig szép lassan körvonalazódik a háttérben megbúvó, következő „nagy gonosz”.

Alapvetően nem az a probléma a cselekménnyel, hogy több szálon fut, hanem, hogy ezek nem igazán tudnak összekapcsolódni egészen a végéig, ahol pedig Newt szinte csak azért vesz részt a finálébeli harcban, mert éppen ott van, de amúgy számára nincsen semmiféle személyes tétje a küzdelemnek. Végig olyan érzésem volt, mintha két filmet néznék párhuzamosan, amelyek közül az egyik egy sötét, komor hangvételű fantasy, amelyben egyre nő a feszültség és a közelgő viharnak az érzete míg a a film másik fele – ahol Newt hajkurássza a szörnyecskéket - rendre kizökkentet ebből a baljós atmoszférából. Az ugyanis egy meglehetősen infantilis és erőltetett humorú, súlytalan kalandfilm.

2336.jpg

Rowlingnak (és a rendezőnek) egyszerűen nem sikerült a történet két feléből egy szép, koherens egészet összegyúrnia. A legzavaróbb az, hogy Newt varázslény kutatása teljesen jelentéktelennek érződik a másik szál konfliktusai mellett, ami ember-varázsló háborúval és egy mindennél pusztítóbb erejű szörnnyel fenyeget. Ráadásul a főszereplő személye is csak nagyon laza szálakkal kapcsosodik ez utóbbi vonalhoz, az eseményekben való részvétele szinte csak a véletlenen múlik. Gyakorlatilag csak és kizárólag azért ő az, aki legyőzi a fő gonoszt, mert ő a főszereplő és a gonosz legyőzése mindig a főhős dolga, ezen túl nincsen igazán motivációja. Itt pedig el is jutunk oda, hogy a film amúgy sincsen igazán jól megírva, persze messze nem egy olyan történetmesélési vonatszerencsétlenség, mint amilyen mondjuk az Öngyilkos osztag volt, de a film egyik legfőbb konfliktusa – Newt hamisan történő megvádolása, amely összekötné a film két történetszálát – elképesztően erőltetett. Hiszen eleve nem egészen világos, hogy Graves miért is akarja megöletni Scamandert, amikor tudja, hogy nem ő áll a dolgok hátterében és igazán sok vizet nem is zavarna a terveiben. Kérdéses továbbá az is, hogy a varázsló szövetség miért nem hisz Scamandernek, amikor a napnál is világosabb, hogy igazat mond. (Csak kellett volna lennie az ottani, - vélhetően nagy hatalmú -, vezető mágusok közül legalább egynek, aki képes félre rakni a hitetlenségét/egóját, és elfogadni a nyilvánvalót, vagy nem?)

Pedig a varázsló ellenes szövetség szerveződése egy kifejezetten érdekes történetszál, ám ezzel sajnos semmi komolyat nem tudott kezdeni az írónő, azon kívül, hogy Carmen Ejogo karakterével tizenhatszor elmondatja, hogy milyen nagy baj lesz, ha lebuknak a mágusok az emberek előtt. („Vicces”, hogy még akkor is ennek az eshetőségnek a LEHETŐSÉGÉN aggódik, amikor ő maga rendeli el egy hatalmas erőtér felhúzását a város közepére, ami persze, hogy felhívja a magnixok figyelmét is az eseményekre.)  Vagy említhetném a Jon Voight által alakított médiamogul mellékszálát, ami remekül megalapozná a karakter varázslógyűlöletét (és keresztes hadjáratát?), ám a finálé elméletileg kizárja, hogy ezt logikusan tovább is vigyék. (Persze kiskapuk mindig vannak, lásd a film legutolsó jelenetét.)

 Az azonban mindenképpen pozitívum, hogy a Legendás állatok és megfigyelésük igyekszik egy önmagában is teljesen élvezhető többé-kevésbé kerek egész film lenni. Persze bizonyos szinten felvezeti a folytatásokat, ám ez inkább csak kimerül a karakterek bemutatásában, és nem esik abba a hibába, mint a közelmúlt egy-néhány (képregény)filmje, hogy annyira elfoglalja az univerzumának a felépítése, hogy elfelejt közben önálló film lenni. (És szerencsére nem is megy el szimpla Harry Potter fanservice-be, ahol minden második mondat egy utalás a korábbi filmekre.)

fb-trl3-87121.jpg

Egy jó Ron Perlman cameo sosem árt.

A legnagyobb baj azonban nem is az, hogy a sztoriban itt-ott kisebb-nagyobb hézagokat találunk, vagy, hogy az atmoszféra meglehetősen inkonzisztens, hanem, hogy a történet mindkét szála egyszerűen érdektelen, ennek pedig egyetlen oka van: a karakterek többsége egyszerűen unalmas. És számomra itt vérzik el ez a film, hiszen érdekes/izgalmas karakterekkel még egy közepesebb, vagy nem mindenhol klappoló sztorit is elviselnék, de sajnos egyik szereplő sem tudott annyira érdekelni, hogy ez a jelentéktelennek érződő történet is lekösse a figyelmemet.

Ráadásul éppen a főszereplő Scamander volt a legkevésbé érdekfeszítő figura. Régen láttam ennyire karizmátlan és sótlan hőst. Persze értem én, hogy ő egy antiszociálisabb karakter, egy fajta „unlikely hero”. Ám Eddie Redmayne alakításában olyan volt, mint ha egy emberbőrt húzott gyíkember próbálta volna lemásolni, azt hogy hogyan viselkednek a humanoidok. (Félreértés ne essék, nem a Cumberbatch féle „zseni vagyok, ezért mindenki bekaphatja attitűdöt” hiányoltam, de engem Redmayne túltolt „nézzétek milyen antiszociális vagyok” manírjai kifejezetten zavartak. Amin az sem segített, hogy a karakterről amúgy ezen kívül alig tudunk meg valamit, hiába kap egy tragikus románccal fűszerezett háttértörténetet, annak nincs konkrét kihatása a viselkedésére.  A partneréül szegődött Kathrine Waterston pedig sajnos hasonlóan szürke és feledhető jelenség. Mondjuk így legalább tényleg összeillenek, csak kár, hogy a két színész között kémiának a szikrája sem található meg, a kialakuló – elvarratlan - vonzódásuk ugyanis éppen annyira esetleges volt, mint a forgatókönyv többi része. És, bár az ő karaktereik sincsenek valami mívesen megírva, a legrosszabból mégis csak Colin Farrell járt, akit totálisan elpocsékolnak egy sematikus és minden komolyabb mélységet nélkülöző negatív szerepben. Az ő szálán még kap jelentősebb szerepet, akit tragikus sorsa miatt bizonyára sajnálnunk kéne, de lévén, hogy a karakter egész megjelenésében egy ritka ellenszenves figura, erre sajnos képtelen voltam. Jó tanács: ha azt szeretnéd, hogy a néző megsajnálja a nyomorúságos életű szereplőt, akkor ne a rajzfilmek rosszindulatú spicli karaktertípusáról mintázzuk a kinézetét.

fb-jb-00493c.jpg

Azért szerencsére van két ő kifejezetten szórakoztató karakter is, akiknek a kalandjait a folytatásokban is szívesen követném .Ők a Fogler által alakított Kowalsky, illetve a Waterston testvérét játszó Sudol. Igaz, az ő kapcsolatuk is kissé elnagyolt, de ők legalább tényleg viccesek, együtt pedig kifejezetten aranyosak. Kowalsky amúgy remek azonosulási pont lehetne egy ilyen filmben, ahogy őszintén és lelkesen csodálkozik rá a varázsvilág dolgaira, csak éppen az a baj, hogy a film nyolcvan százalékában nincsen semmi olyan varázslatos elem, amire mi is olyan gyermeki áhítattal csodálkoznánk, mint amikor  15 évvel ezelőtt először láttuk a  Roxfort szeszélyes lépcsőit. Ez alól egyedül a bőröndön belüli világ – illetve az állatok dizájnja - és a varázsló alvilág titkos kocsmái voltak a kivételek. Ezek tényleg varázslatosak voltak, ilyenből kellett volna sokkal több. (Én meg is néznék egy olyan 20-as évekbeli – ennek a miliőnek a megalkotása szintén nem sikerült rosszul – gengszterfilmet, ami ebben a varázsvilágban játszódik.) A trükkök, effektek minőségével nincs is gond, csak éppen maga a film látványa éppen olyan szürke és átlagos, mint minden más. Különösen a Doctor Strange után nézve feltűnő, hogy ahhoz képest itt mennyivel fantáziátlanabb a mágia. (Hasonló mondható el a filmzenéről, ami amúgy nem rossz, de nagy sajnálatomra éppen a legegyedibb/emlékezetesebb 20-as évek zenéit idéző motívuma az, ami a legkevesebbszer hangzik fel.)

Nagyon sajnálok mindent, amit eddig leírtam, mert én tényleg szerettem volna szeretni ezt a filmet. Sőt, a Legendás állatok és megfigyelésük nem is lett nézhetetlenül rossz, csak éppen bármely elemét is nézem, nem találok benne semmi annyira érdekes, izgalmas vagy eredeti elemet, hogy különösebben érdekelni tudjon, vagy legalább felcsigázzon a folytatásokra. Amik remélem, hogy jobban sikerülnek majd, mert én a fentiek ellenében is tényleg úgy hiszem, hogy van ebben a világban sok-sok szórakoztató filmre elegendő potenciál, csak éppen ez most nem egy közülük.

(jó szívvel) 5/10

A Legendás állatok és megfigyelésük teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1012015816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

AldoWinnfield 2016.12.02. 12:59:52

Az, hogy Potter rajongó vagyok nem akadályoz meg abban, hogy esetleg ne kedveljek egy Potter filmet. A negyedik részt pl. kifejezetten gyengének tartom, de vannak bőven problémáim az ötödik résszel is stb. Úgyhogy tiltakozom a bevezető ellen.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2016.12.02. 14:03:21

@AldoWinnfield: Félre értesz, azt nem a te vélt vagy valós elfogultságodra írtam, hanem az olvasóéra. Azaz, ha ide téved egy kemény vonalas Potter rajongó, aki jobban jár, ha a tiedet olvassa el.

"Az, hogy Potter rajongó vagyok nem akadályoz meg abban, hogy esetleg ne kedveljek egy Potter filmet. "

Ez teljesen rendjén van, egy rajongásnak nem kell elvakultságnak lennie. Sőt, ha szeretjük XY-t, de amit legutóbb csinált az nem jó, akkor rajongói kötelesség ezt megmondanunk. Csak ugye sajnos, ahogy az internetes komentmezőket bújva látjuk, sokan képtelennek elfogadni, ha valaki kritizálja a rajongás tárgyát, és náluk minden, ami HP/Marvel/SW az csak jó. Na, ezeknek szánt a bevezető, hogy akit felidegel az, ha lehúzom a filmet, az inkább a tiédet olvassa el, hogy megnyugodjon a kis lelki világa. (azaz Potter rajongó pozitív = a rajongói vérmérsékletű olvasóknak inkább az az írás ajánlott)

Aniiron · http://treasuresuntold.blog.hu/ 2016.12.02. 15:36:02

Nagyon egyetértek, nekem sem tetszett a film.
Eddie Redmayne nagyon idegesítő volt, full kreténben nyomta, kicsit sem szimpatikus karakter.
A női főszereplő annyira szürke egér, hogy sem a film után nem emlékeztem a karakter nevére, de már most sem, mire a kritika végére értem, és mindig olyan érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
Colin Farrell karakterénél az zavart, hogy az utolsó pillanatig nem lehetett tudni a motivációját, így pedig idegesítő volt, hogy miért csinálja az egész film alatt, amit. Jó, persze, azért lehet sejteni, de én nem szeretek előre kombinálni. SPOILER: a végén az átváltozásán nagyon kiakadtam, Johny-t már jó ideje nem szeretem, mert mindig ugyanazt a karaktert hozza, nagyon unalmas.
Összességében pedig zavart, hogy annyira próbálták erőltetni ezt a HP hangulatot, hogy minden másodpercben varázsoltak, ami már inkább idegesítő volt, mint érdekes.
süti beállítások módosítása