Voldemort és vitézség. Sohasem gondoltam volna, hogy ezt a két szót egymás mellett fogom látni egy Harry Potter-könyvben, de mint tudjuk, a mágia világában minden lehetséges, még az is, hogy egy színdarab forgatókönyve jobb, mint ijfabb éveink kedvenc könyvsorozata. Szeretném leszögezni, hogy nem hagyományos értelemben vett könyvhöz van szerencsénk, ez a sajnos túlságosan vékonyka kötet az idén nyáron Londonban bemutatott színházi előadás szövegkönyve, vagyis nem kicsit tér el formailag a korábban megszokott Harry Potter-történetektől, ráadásul itt nem a kalandon van a hangsúly, hanem a jellemfejlődésen. A varázsvilág lenyűgöző csodáit ezúttal nélkülöznünk kell, az apa-fiú kapcsolat áll a középpontban, de egyáltalán nem szájbarágós módon, a mágikus lepel éppen a megfelelő dózisban takarja be a történetet, ez adja azt a bizonyos pluszt, amely miatt nem lesz unalmas az ezerszer látott konfliktus, hiszen ezúttal Harry Potter és a kicsinykét zűrös pici fia nem éppen ideális kapcsolatába nyerhetünk bepillantást. Annyiban különbözik az ő történetük a többiekétől, hogy kicsit nagyobb a tét, mert persze a kölyök és barátja keverése miatt megint nagyon közel kerülünk ahhoz, hogy tudjuk ki visszatérjen, és örök sötétség boruljon a varázsvilágra. Sikerült megtalálni a megfelelő arányt a nosztalgia és az új kalandok között, nem tűnik porosnak a történet, miközben kellőképpen melengeti pici szívünket a régi ismerősök felbukkanása. Jó kis könyv ez, visszavisz a múltba, de nagyon is a jelenben él, és áthatja a mágia.

19 év telt el, mióta nem találkoztunk Harry Potterrel, a kis varázslótanonc ma már háromgyermekes családapa, aki nem mellesleg felelős posztot tölt be a Mágiaügyi Minisztériumban (ahol Hermione a miniszter!). Kisebbik fia, Albus nem találja a helyét, nem viseli jól, hogy a Mardekárba kerül a Roxfortban, ahol ugyan igaz barátra talál Draco Malfoy fiában, Scorpiusban, mégis úgy érzi, tennie kell valamit azért, hogy helyrehozza apja régi hibáit. A lehető legrosszabb módszert választja ehhez, amikor egy időnyerő segítségével visszatér a múltba, hogy megmentse Cedric Gregory életét, és ezzel jól megbolygassa a jelent és a jövőt...

Minden elismerésem a fordítóé, Tóth Tamás Boldizsáré, akinek a teljes Harry Potter-sorozatot köszönhetjük, sikerült megőriznie a régi könyvek hangulatát, de ugyanakkor napjainkhoz tudta igazítani a szöveget ("zsibong bennem a kockaság" - ma már bizony így beszél egy kiskamasz), sikerült frissíteni a szereplők szóhasználatát, nincs olyan érzésünk, hogy egy avatag szöveget olvasunk, nayon is élő, lüktető a történet. Nincs hiány érdekes fordulatokból, a kölykök olyan szinten nyúlnak bele a történelembe, hogy több idősíkon is végigevickélnek, amíg nagy nehezen rendezni tudják azt a jó nagy zűrt, amit kavartak. Mindeközben Harryékre a frász jön attól, hogy mi lesz a gyerekekkel, és a tehetetlenségtől, mert alapvetően Albus és Scorpius kalandjairól szól a könyv, amely azonban azon túl, hogy izgalmas, komoly erkölcsi mondanivalóval is bír. Apa és fia nagyon nehezen találja a közös hangot, aztán persze az életveszélyes helyzetek közel hozzák őket egymáshoz, de mindkét félnek kemény jellemfejlődésen kell átmennie a saját szintjén ahhoz, hogy eddig eljussanak.

Jó volt újra találkozni régi kedvenceinkkel, akik velünk együtt változtak az elmúlt évek alatt. Okosan visszahoztak az alkotók midnen fontosabb szereplőt, akik a háttérben maradva próbálták megoldani a problémákat, miközben az ifjú nemzedék nem kicsit botladozva járta a saját útját. Az egyetlen fájdalmam az volt, hogy Ron alakja eléggé halovány lett, sokkal több volt az ő karakterében, mint a vicces beszólások, és Hermione iránt érzett szerelmének folyamatos hangsúlyozása. Nagyon jó ötlet volt a múlt, a jelen és a jövő folyamatos váltakozása, így nemcsak újra találkozhattunk olyan szereplőkkel, akikről azt hittük, örökre búcsút vettünk, hanem az alternatív idősíkoknak köszönhetően belecsöppenhetünk a "mi lett volna, ha " történetekkel dúsan ellátott párhuzamos univerzumokba, ugyanakkor a rengeteg szál ellenére mégis sikerült egységes mederben tartani a történetet, nincs olyan érzésünk, hogy teljesen összekeveredtünk volna.

Nincs hiány humorban és akcióban, de alapvetően mégis egy kiváló családi drámát kapunk - mágikus köntösbe öltöztetve -, amelyben apák és fiúk egyaránt megtanulják, hogy a szeretetnél és a barátságnál semmi sem fontosabb ezen a világon. Sajnos túlságosan rövid ideig merülhetünk bele újra a varázsvilágba, (amely annyira más, miközben valójában mégis teljesen olyan, mint a miénk), a 300 oldal nekem nagyon kevés volt, szívesen olvastam volna még Albus és Harry kalandjait, a sárga irigység mardos, hogy nem láthattam színpadon ezt a jól kidolgozott történetet. Ha túl tudunk lépni a műfaji különbségeken, és hagyjuk magunkat sodortatni az eseményekkel, nagyon jól fogunk szórakozni, ellenkező esetben utálni fogjuk ezt a kiadványt, köztes állapot szerintem nincs. Nekem nagyon tetszett a könyv, újra kitört rajtam a Harry Potter-láz, alig várom már, hogy jöjjön az előzményfilm, bánom is én, mennyi pénzt keres J.K. Rowling a még be sem mutatott mozi tervezett folytatásaival, elég volt a mágia-megvonásból, tessék bennünket elvarázsolni, ugyanúgy, mint jó pár évvel ezelőtt! Alohomora varázsvilág, Crucio mindenkinek, aki nem hisz a mese erejében, az alkotók ránk küldték rendesen az Imperius-átkot ezzel a könyvvel, Harry Potter másként és más műfajban, de még mindig jó!

9/10