A nyugati filmművészet történetében talán nincsen még egy olyan sokszínű és érdekes évtized, mint amilyen a 70-es évek volt. A filmipar egészéhez hasonlóan ez az időszak a horror műfaj számára is paradigmaváltást hozott. A klasszikus gótikus rémfilmeknek lassan leáldozott, helyüket pedig átvették a jóval erőszakosabb, nyomasztóbb és romantikamentes modern horrorok (kezdve talán a Rosemary gyermekével és az Ördögűzővel ). A két korszak határmezsgyéjén pedig olyan furcsa és egyedi filmek készültek, mint az általam már korábban bemutatott Death Line, illetve mai írásom alanya: A förtelmes Dr. Phibes (és folytatása a Dr. Phibes visszatér).
Robert Fuest 1971-es filmje a legkülönlegesebb gótikus rémfilm, amelyhez valaha szerencsém volt. A holtából feltámadt címszereplő történetében – aki elhatározza, hogy bosszút áll az orvosokon, akik képtelenek voltak megmenteni a feleségét – a gótikus horror számos kulcs tényezője megjelenik, úgy, mint: a groteszk, az örült doktor (aki egyben torz szörnyszülött is), a szépség halála, vagy éppen az erőteljes érzelmek.
Viszont megjelenésében és hangulatában a lehető legmesszebb áll az Universal és a Hammer stúdió klasszikusaitól. Nincsenek ódon kastélyok vagy köd borította temetők, Fuest ugyanis fogta a gótikus horror dramaturgiai hagyományait, majd kiszakítva azokat természetes közegükből a 60-as évek camp esztétikájával prezentálta. Ám mivel maga a cselekmény ennek ellenére is a 20-as években játszódik, ez egy egészen sajátos, semmi máshoz sem fogható hangulattal ruházza fel a filmet. A förtelmes Dr. Phibes legnagyobb erénye éppen az álomszerű, egészen sajátos atmoszférája, a melyben egyszerre idéződik meg az Operaház fantomja (orgonázó, eltorzított szerelem által vezérelt „rém”), a 60-as évek Batman sorozata (Phibes art-deco lakása az elektronikus, papírfejű zenekarral simán elmenne a Joker főhadiszállásnak is) vagy éppen a Fűrész (a doktor utolsó csapdájának kegyetlenségét látva, még Jigsaw is elégedetten csettintene). És, ha még nem lenne kellően meghökkentő ez mix, a rendező a biztonság kedvéért mindezt képes még megszórni egy jó adag angolosan száraz, néhol morbid, helyenként pedig egészen blőd humorral.
Nem csodálom, ha most az olvasó arra gondol, hogy ez a film bizonyára egy hatalmas katyvasz lehet, ám ez nincs teljesen így. Fuest stilisztikai kirakósának, különböző formájú elemei ugyanis meglepően jól illeszkednek egymáshoz, amelynek következtében a filmnek egy igen markáns és a nézőt könnyedén rabul ejtő hangulata lesz. Ha pedig eme atmoszféra bármelyik elemét elvennénk (tűnjön az bármilyen triviálisnak, vagy öncélúnak), azzal bizony az élményt is jelentősen megcsorbítanánk. Hasonló történne akkor is, ha elkezdenénk befoltozni a cselekmény szövetén található – néhol nem apró - hézagokat. Hiszen bár a történet lényege abszolút könnyen megérthető és követhető, a cselekményt kicsit jobban szemügyre véve bizony azt tapasztaljuk, hogy a film hemzseg a már-már l'art pour l'art jelleggel megmagyarázatlanul hagyott elemekben. Nem csak azt nem tudjuk meg, hogy kicsoda a Phibes-ot segítő titokzatos hölgy, de a doktor halálos csapdájának többsége is olyannyira valószerűtlen és over-the-top, hogy a való életben (vagy bármilyen komolyabb horrorban) bizonyára nem működnének. Ám a cselekmény hézagjai, illetve a sokszor – jobb szó híján – egészen elborult megoldásai nem zavaróak, sőt éppen az ellenkezője igaz ennek: nagyban hozzájárulnak a film egészet belengő álomszerű atmoszféra megteremtésében. Itt viszont ne az olasz horror mestereinek (Argento és Fulci) nyomasztó rémálmaira gondoljunk, A förtelmes Dr. Phibes inkább egy olyan LSD tippre hasonlít, mint ha az ember egyszerre nézne egy Fűrész filmet és egy Gyalog kakukk rajzfilmet miközben fél füllel orgona, fél füllel pedig jazz zenét hallgat, és egy idő után ezek a különféle impulzusok szépen, egy darab körülírhatatlan filmben egyesülnek.
Aki pedig az egész művet megkoronázza az természetesen a zseniális Vincent Price alakítása. Price, aki részben jellegzetes hangjának és a (szórakoztató) túljátszásra való hajlamának köszönhetően lett a horror egyik legnagyobb ikonja, egyik legikonikusabb szerepében mégis némán és mi Szinte mimika nélkül és némán. Igazán hátborzongató jelenség, ám közben sajnálatra méltó. Price-nak nagyszerűen sikerül elérnie, hogy a merev, gépies hangú élő-halott(?) doktor egyszerre Ami a színészgárda többi – kevésbé ismert – tagjait illeti: ők is jók, ám Price annyira uralja a filmet, hogy rájuk nem különösebben fogunk majd emlékezni. A förtelmes Dr. Phibes se nem igazán félelmetes, sem nem erőszakos. Egy horror alapokra építkező, humorral megtámogatott tragikus szerelmi dráma története. Abszolút réteg film, amelyet újfent azoknak tudok ajánlani, akik nyitottak valami másra, valami egyedire (akkor is ha az egy kissé megfoghatatlan).
Bár A förtelmes Dr. Phibes meglehetősen lírai módon végződik, hála film pénzügyi és kritikai sikerének a készítők kénytelenek voltak folytatni a bosszúálló doktor történetét. (Hisz kilátott már olyat, hogy egy sikeres horror filmet csakúgy meghagynak önmagában.)
Végül csupán egyetlenegy folytatása követte a filmet, a szintén Robert Fuest rendezésével és Vincent Price főszereplésével készült, 1972-es Dr. Phibes visszatér. Azonban ha túllendülünk az újdonság érzet hiányán és azon, hogy a film kissé erőltetetten próbálja átmagyarázni az előzményének érezhetően véglegesnek szánt lezárását, a Dr. Phibes visszatér nem sokkal marad el elődjétől. Amiben egyértelműen más a folytatás az az, hogy nem az előd slasher filmes dramaturgiáját követi, hanem sokkal inkább hajaz egy (a játékidő előrehaladtával egyre erőszakosabbá váló) kalandfilmre. Bár emiatt és Phibes monológjai miatt talán egy kicsivel lassabb. Persze Price még mindig nagyszerű, és a verselő ritmussal előadott, géphangú beszéde továbbra is hátborzongató, csak sajnos a szövegei elégé önismétlőek és szájbarágósak lettek. azonban a Dr. Phibes visszatér nem marad el elődjétől az az atmoszféra. Sőt, ha lehet Fuestnek a folytatásra egy még szürreálisabb világot sikerült létre hoznia, amelyen egyaránt dob a változatosabb környezet („hősünk” Egyiptomba utazik, hogy feltámassza és örökélettel lássa el feleségét, ám mivel mások is keresik az örökélet folyóját, hamarosan újra gyilkolnia kell) és a korábbinál is elképesztőbb (rajzfilmszerűen hihetetlen, de egyben egészen brutális) halálos csapdák. Persze eme groteszk atmoszféra megkreálásában hatalmas szerepe volt Alex Thomson stílusos fényképezésének is. Bár e terén már az első résznek sem kellett szégyenkeznie, a többek között az Aliens és az Excalibur filmeket is jegyző (Oscar jelölt) operatőr még felül is múlta az elődjét (Norman Warwick ).
És, akkor még nem is volt szó a furcsamód pozitív végkifejlettről, amelyben a kegyetlen antihős elnyeri a jutalmát, miközben az önfeláldozó (egy fokkal) pozitívabb karakter (Robert Quarry megszállott régésze méltó párja Pricenak) nyomorultul elpusztul. (Mondjuk ez által a film érdekes kérdéseket vett fel az önzőséggel kapcsolatban.) Ezt érezhetően már úgy készítették, hogy táptalajul szolgálhasson a többi folytatásnak, amelyek forgatókönyvein már elkezdtek dolgozni, ám végül mégsem készültek el.
Végezetül csak ismételni tudom magamat: Dr. Phibes filmek teljesen érthetően váltak kultikussá, hiszen tipikus kultfilm alapanyag mindkettő: szokatlan, egyedi alkotások, amik ha igazán széles körben nem is lehetnek közkedveltek, az ínyencek azonban mindenképpen tegyenek velük egy próbát. (Ha pedig nekem nem hisztek, akkor higgyetek Edgar Wright-nak, akinek a kedvenc filmjeit tömörítő ezres listán a Förtelmes Dr. Phibes is helyet kapott.)
A förtelmes Dr. Phibes teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán
