Laikára érdemes odafigyelni, mert nagyon jól teszi a dolgát. A Laika Stúdióról van szó, amelyre szégyenszemre csak akkor figyeltem fel, amikor teljesen beájulva néztem végig a Kubó és a varázshúrok című filmet a moziban. Természetesen azonnal rávetettem magam a netre, hogy utánanézzek ennek a tehetséges társaságnak, és legmélyebb döbbenetemre láttam, hogy csak én vagyok ennyire lemaradva, túl vannak már bizony több Oscar - jelölésen is, a Doboztrollokért és a Coraline és a titkos ajtóért. Mentségemre szóljon, hogy eddig úgy tudtam magamról, nem jön be nekem a stop motion - technika, legnagyobb Tim Burton - fanságom idején sem voltam képes pár percnél többet megnézni a műfajban ikonikus A halott menyasszony-ból (lehet, hogy újra kellene próbálkoznom, hátha bölcsültem már időközben annyira, hogy végig tudjam nézni). Annak ellenére sikerült kihagynom ezt a filmet a bemutató idején, hogy Neil Gaiman a kedvenc íróm, és az ő egyik novellája alapján készült a forgatókönyv. De meg tudom magyarázni a számomra nem kicsit dehonesztáló helyzetet: ki nem állhatom a horrort, és tudtam, hogy ez a "mese" térdig tapicskol benne, ezért eszembe se jutott megnézni. Most verem az ostoba kis buksimat a falba, mert nagyon jó kis darabról van szó (de nem kisgyerekeknek való, az biztos).

Coraline egy sokat dolgozó szülei által elhanyagolt kislány, aki nem örül túlságosan annak, hogy új házba költöztek, és el kellett búcsúznia régi barátaitól. Nagyon magányosnak érzi magát, azonban egyszer csak felfedez egy titkos ajtót a házban, amely egy igazi mesevilágba vezet, ahol remekül érzi magát, nem is nagyon akar hazamenni. Aztán, ahogyan az lenni szokott, kiderül, hogy ez bizony egy nagyon csúnya csapda, egy gonosz boszorkány varázsolta neki ezt a csodákkal teli univerzumot, aki el akarja venni nemcsak az ő, hanem a szülei életét is. Ezt Coraline természetesen nem hagyhatja, bátran szembeszáll a gonosz boszival...

Két titka van ennek a kiváló filmnek: a forgatókönyv és a látvány. Neil Gaimannal nyilván egy kicsit elfogult vagyok, de azt minden túlzás nélkül állíthatom, hogy nem véletlenül a fantasy műfajának egyik legismertebb alakja, nincs problémája a fantáziával, a történetszövéssel és a karakterépítéssel. Henry Selick, a rendező írta meg a forgatókönyvet a novellájából, remekül. Tim Burton hatása nyilván letagadhatatlan (együtt vitték vászonra anno A halott menyasszonyt), de mégsem epigon alkotásról van szó, Gaiman egyedi stílusát jól egészíti ki a sötét hangulatú látványvilág, amely olyan képeket varázsol elénk, hogy tátva marad a szánk. Három évig készült a film, ami nem meglepő a stop motion technikájának ismeretében (kockánként rakják össze az egész alkotást, nagyon pepcselős meló, nem véletlen, hogy nem sokan űzik ezt a műfajt ilyen magas szinten, iszonyúan idő és energiarabló elfoglaltság, sokkal egyszerűbb sima CGI-al megalkotni a jelenteket), de megérte a sok munka, lenyűgöző, bár nem kicsit bizarr alkotás lett a végeredmény, amelyben a fantasy és a horror keveredik, de mégis meg tud maradni a mese határain belül.

Aki már olvasott Gaiman-könyvet, az biztosan nem lepődik meg azon, hogy milyen sokféle furcsa lény népesíti be a történetet, a gombszemű másik-családtól kezdve a girhes macskán át Szergej Bobinsky-ig. A cirkusz varázslatos világából kapunk egy kis ízelítőt az egykori trapézművész párosnak, illetve a porondmester Bobinsky-nak köszönhetően. Szabadon szárnyal a fantázia és a kreativitás, a csodavilág valóban fantasztikusan néz ki, hogy aztán annál ijesztőbb legyen a horrorba hajló valóság. Nagyon jól vezetett a történet, a karakterek kiválóan fel vannak építve, az egyetlen hibának azt tudom felróni, hogy egy picit túl hosszú a felvezetés, hangyányival lassabban indulnak be az események, mint kellene, de utána aztán olyan szinten szabadul el az alkotók tehetsége, hogy pislogni sincs időnk és teljes gőzzel szurkolunk Coraline-nak és kis számú barátainak, hogy sikeresen vegyék fel a harcot a gonosz boszorkánnyal.

A horrorszál meglepően erős, ahhoz képest, hogy elvileg gyerekeknek készült ez a remek kis film, ehhez képest többször is a szívroham kerülgetett, tehát én csak nagyon edzett kiskamaszoknak ajánlanám a megtekintését, de még a felnőttek is nyugodtan bekészíhetik a kispárnát, annyira félelmetes tud lenni egy-egy jelenet. Nem a látvány véres, inkább a hangulat olyan, hogy kimarad néhány szívdobbanás, amíg kicsit rendeződnek az éppen aktuális életveszélyes helyzetek a filmvásznon. Mindezek ellenére mégiscsak egy meséhez van szerencsénk, van erkölcsi tanulság, még a happy end sem marad el, de nagyon-nagyon más stílusban felvezetve, mint ahogyan azt a szokásos Disney-Pixar-csillámpónis-kicsit lökött-de azért szerethető metódustól megszokhattuk. Különleges, bizarr és rendkívül eredeti alkotás, erősen ajánlott kategória!

Coraline nemcsak azért egyéniség, mert kék a haja, hanem azért, mert bátor és nagyon erős jellemfejlődésen megy keresztül. Nagyon durva körülmények között kell megtapasztalnia, hogy melyek az igazán fontos dolgok a családi életben, nem az az érdekes, hogy anyukának és apukának időnként nincs ideje rá, hanem az, hogy őszintén szeretik. Az igaz barátság erejét is megismeri a kislány, tehát egy klasszikus mesét kapunk extrém külsőbe csomagolva, amelyen kellőképpen el lehet borzadni - nemcsak a figurák, hanem a történet horrorisztikus volta miatt -, ellenben olyan filmélményt tud adni a nézőjének, mint nagyon kevés alkotás ebben a műfajban. Kiváló választás egy családi mozizásra egy hideg, szürke őszi estén, nagyon jól felmelegíti a lelkünket, bizarr küllemétől függetlenül. Kihagyhatatlan!

9/10

A Coraline és a titkos ajtó teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán