Az első rész kritikája itt olvasható.
A második rész kritikája itt olvasható.
A harmadik rész kritikája itt olvasható.
A negyedik rész kritikája itt olvasható.
Minden sorozat életében eljön az a pillanat, amikor beáll egy nemes veretű középszintre. Harry Potternél ennél a résznél érkeztünk el ebbe a fázisba, véget értek a nagy idők, a kísérletező kedvű és übertehetséges rendezők ideje lejárt, egy jó értelemben vett iparosra bízta a stúdió a filmet, David Yates pedig hozta, amiért szerződtették: egy jó minőségű szórakoztató fantasyt, amelyből azonban lassan, de biztosan elkezdett kihunyni a varázslat. Annak idején azzal az érzéssel jötem ki a moziból, hogy ez már nem igazi, és most ugyanez volt a véleményem. Látványilag teljesen rendben volt a film, de érződött rajta, ami eddig nem: kiszámítottak pontosan minden jelenetet, már nem az volt a cél, hogy elbűvöljék a nézőt, hanem az, hogy biztosan beüljön a következő részre. Mondom, egyáltalán nem lett rossz a végeredmény, az idei szegényes filmtermés mellett boldog lennék, ha egy ilyen szintű mozira beülhettem volna, de az előző részekhez képest határozottan érezhető volt a színvonal esése.
Harry Potter (Daniel Radcliff) iskolán kívül varázsol (kénytelen, megtámadta őt és mugli unokatestvérét két dementor), ezért ki akarják csapni a suliból, amit Dumbledore természetesen nem enged, így mégiscsak elkezdheti a következő évet. Azonban határozottan megfagy körülötte a levegő, mert senki sem hiszi el neki, hogy Voldemort visszatért. Nagyon magányosnak érzi magát, ráadásul a minisztérium ráküldte a sulira Dolores Umbride-t (Imelda Staunton), vagyis a dolgok egyre inkább elfuserálódnak...
Tovább nőnek a gyerekek, Harry végre becsajozott, és túlesett az első csókon, Ron és Hermione kapcsolata ebben a részben parkolópályára került, de ami késik, az sohasincs most, ugyebár, vagyis fog még dúlni a love kettejük között, ez tuti. További jó hír, hogy miután végre elhiszi a nép, hogy tudjuk ki visszatért, megenyhülnek Harry - vel szemben, sőt, ő vezeti az önvédelmi varázslat tanulókört. És ez nagyon jól jön akkor, amikor barátai kíséretében Potter elindul a jóslatért, amelyet a Nagyúr bármi áron meg akar szerezni. Bátrak a kölykök, de amikor komolyra fordul a helyzet, szerencsére megjönnek a felnőtt varázslók, és kitör a balhé, amely sajnos tragikus véget ér. De az igazi harc csak ezután következik, mert Voldemort és Dumbledore méri össze a pálcáját (na vajon ki nyer?), de az igazi győztes mégis Harry, akit nem tud a hatalmába keríteni a gonosz.
Látványos és izgalmas volt a film, de időnként érződött rajta egy kis izzadtságszag: oké, akkor most toljunk rá még egy kis érzelmet, na, most jöhet az akció, és akkor most mindenki dobja el magát, mert a jó és a rossz összecsap,stb. Minőségi iparosmunkát kaptunk, amelyen összességében jól szórakoztunk, de a varázslat már inkább a külsőségekre vonatkozóan működött, a belbeccsel már akadtak kisebb problémák. A karakterek fejlődésére kisebb gondot fordítottak (pedig a könyvben még nem volt ezzel gond, de hát a film egy másik műfaj, és éltek az alkotói szabadsággal, ez van), inkább a szemnek tetszetősebb jelenetekre koncentráltak, így fordulhatott elő, hogy Umbride a kiváló színészi játék ellenére sem tudott olyan félelmetes ellenfél lenni, mint az eredeti történetben (még emlékszem rá, mennyire utáltam azt a nőt, amikor olvastam a könyvet, és teljes szívemből drukkoltam Harryéknek, hogy takarítsák már el a Roxfortból, a filmben szerintem közel sem hoztak ki mindent a figurából). A zene sem volt már olyan emlékezetes, és még az undok Malfoy kölyök is hiányzott a szemétkedéseivel. Az akció is kevesebb volt, mint korábban, a végső harcra tartogatták a kakaót az alkotók, de összességében nem sikerült teljes mértékben fenntartani az érdeklődést, akadt már egy-két üresjárat a filmben.
Most is jutott nekünk egy szörnyeteg, bár a szelídebb fajátból, Hagrid kistesója azonban sajnos nem ért fel egy sárkánnyal vagy egy hippogriffel, de legalább aranyos volt. Jóval szürkébb lett ez az epizód, mint az előző kettő, ami egyrészt érthető, hiszen egyre inkább erősödik Voldemort, a varázsvilág meleg, szeretetteljes színei elkezdenek fakulni, kezd ráborulni a gonoszság fekete fátyla a történetre. Másrészt viszont megmarad a hiányérzet, már nem jut el a szívünking az egyre horrorisztikusabb mese, bár továbbra is teljes gőzzel szurkolunk Harry-nek és a jóknak, hogy rúgják már szét a rosszak hátsó felét. Sirius halála érzelmi csúcspont volt, kiválóan felépítve, ezzel az utolsó esélyét is elvesztette az árva kisfiú arra, hogy igazi családban nőjön fel. Ráadásul a jóslatnak köszönhetően rájön, hogy a sorsa megpecsételődött, már soha nem lesz gondtalan kisgyerek, túl korán kellett felnőnie.
Továbbra is az angol színművészet színe-virága emelte a film fényét, Ralph Fiennes szokásához híven elvitte a show-t a többiek elől, de Alan Rickman, Michael Gambon, Emma Thomspon, Maggie Smith, Garry Oldman hozta a tőlük elvárható szintet, Imelda Staunton látható élvezettel gonoszkodott, Helena Bonham Cartert azonban sajnos nem engedte eléggé szabadjára a rendező. Daniel Radcliffe, Rupert Grint és Emma Watson már rutinosan hozták a figurát, kamaszodva is hitelesek tudtak lenni a szerepükben (még úgy is, hogy látszott, hogy nem egy év telt el az előző film forgatása óta, de ne legyek gonosz, fúj.)
Nem lett látványosan gyengébb ez a rész, mint a korábbi, de megmaradt a hiányérzet. Szép volt, jó volt, de volt már jobb, a beájulós korszaknak sajnos vége lett, maradt nekünk egy jó kis fantasy, amely lassan, de biztosan elindult az elszürkülés útján. A varázslat kezdett fakulni, egyre inkább matiné íze lett a történetnek, de a jobbik fajtából, vagyis a szórakozásunk nem volt veszélyben, a szívet-lelket rázó történet azonban egyre inkább kiüresedő CGI orgiává kezdett válni, de a kiváló alapanyagnak köszönhetően még így is az évtized meghatározó fantay sorozata tudott maradni.
7/10
A Harry Potter és a Főnix rendje teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
