Mestergyilkosok viadala
2016. szeptember 27. írta: The Man Who Laughs

Mestergyilkosok viadala

Bronson kontra Statham


mechanic-quad-e1402512976515.jpg

Lerobbant külváros, tipikus 70-es évekbeli thriller zene és Charles Bronson (alias Arthur Bishop). Ő a szerelő. A szerelő problémák megoldásával, vagyis pontosabban a problémás elemek likvidálásával foglalkozik. Most is dolgozik: felméri a terepet és a célpontot, megfigyel, fényképeket készít amelyeket majd otthon kényelmesen, lassú zene és egy pohár bor társaságában fog kielemezni. Az egyik fotón észrevesz valamit, amire elégedett mosoly villan az arcán. Hogy mi az? Azt csak akkor tudjuk majd meg, mikor másnap neki áll, hogy végrehajtsa a küldetését.  Hogy, ki és miért akarja ennek a nyomorúságos körülmények közt tengődő, látszólag ártalmatlan öregembernek a halálát, az nem számít. Ez is csak egy munka, amit valakinek el kell végeznie. Most is sikerrel járt, persze ez nem túl meglepő, hiszen mindig sikerrel jár, nem véletlenül ő a legjobb. Hazamegy, elégeti a célpontról készített jegyzeteket is, és ezzel vége. Majd küldik a következő megbízatást. Este lehet, hogy átmegy majd a barátnőjéhez. Persze nem az igazi barátnője, hiszen ebben a szakmában az embernek nem lehetnek valódi kapcsolatai. Csak megbízói és célpontjai. A prosti legalább egy pár órára megadja a normális élet illúzióját, aztán fizetsz, és minden megy tovább a megszokott kerékvágásban.

Ez az 1972-es Mestergyilkos 15 perces, szinte dialógus nélküli nyitó jelenete. Mondhatni, az a Hitman film, amelyet eddig még nem kaptunk meg. Michael Winner és Charles Bronson második kollaborációja egészen atipikus darabja a színész 70-es évekbeli filmjeinek. Abban az időben járunk, amikor már túl volt a legjobb filmjein (Nagy szökés, Hét mesterlövész, Piszkos 12, Volt egyszer egy vadnyugat), de a Deathwish még nem hozta el számára az amerikai áttörést, amelynek köszönhetően később sikerült beskatulyázódnia a bosszúálló átlag amerikai szerepébe. Nem, itt még egy igazi antihőst játszik: egy szenvtelen, profi bérgyilkost, akit akkor sem hagy cserben a hidegvére, mikor kiderül, hogy a következő megbízatása egykori mentora (Harry McKenna szerepében Keenan Wynn). Ez a megbízatás is úgy végződik, mint az összes többi: kihasználja az áldozat gyengéjét, majd végez vele. Minden a terv szerint alakul, kivéve egy dolgot: McKenna fiát (Jan-Michael Vincent), aki apja halála után egyre inkább elkezd érdeklődni Bishop után, nem a bosszú hajtja (hiszen honnan is tudhatná, hogy apja nem természetes halált halt). Éppen ellenkezőleg: ki szeretné tanulni a mesterséget.

vlcsnap-2016-09-13-15h25m07s507.png

A Mestergyilkos (vagy régi címén: Jeges lehelet) leginkább azért emelkedik ki Bronson ekkori filmjei közül, mert alapvetően nem az akciókra, hanem a két főszereplőjének karakterére és a köztük kialakuló mentor-tanítvány kapcsolatra fókuszál. A két színész pedig, még ha nem is remekelnek, de tisztességgel helyt is állnak a szerepükben (sajnos ez néhány mellékszereplőről kevésbé mondható el, de ők úgy sem zavarnak sok vizet). Kettőjük közül Vincent talán egy kicsivel jobb is, főleg, mert Bronson is inkább azután talál magára, hogy tanítványul fogadja a fiút. A forgatókönyvről hasonló mondható el, mint a színészekről: néhány dolog valamivel több kifejtést igényelt volna (a végső fordulat), és bőven lehetett volna ebből egy jóval mélyebb karakterdrámát is kihozni, ám összességében a szkriptnek sikerül korrektül végig vinnie a koncepcióját és igazán komoly hiányérzetet sem hagy maga után. Bár mai szemmel már sok helyen meglehetősen lassú a film (nagyobb akcióból csak kettő van, azokkal nincs is baj), ám a két főszereplője, a gyilkosságok részletes kitervelése okozta Hitman-szerű hangulatnak (illetve a 70-es évek bűnfilmjeit átható hűvös atmoszférájának) köszönhetően a Mestergyilkos egyértelműen Bronson pályafutásának egyik emlékezetes, és leginkább alulértékelt filmje (persze a legjobbaktól azért így is egy fokkal elmarad.)

Sosem voltam kifejezetten ellene a remakeknek. Nem hiszem, hogy feltétlenül ördögtől való gondolat, hogy egy történetet többször is meg lehet filmesíteni, sőt van pár film (Logan futása), amelyre szerintem kifejezetten rá is férne, ha értő kezekben újraforgatnák őket. Na, de mitől is lesz az egyik remake indokolt, a másik pedig pofátlan bőrlehúzás? Az alkotói szándéktól, ha azt látom, hogy egy rendező azért nyúl hozzá egy klasszikus filmhez, hogy más szemszögből közelítse meg a témát, igyekszik belőle valami újat kihozni, vagy megpróbálja az eredeti témáit napjainkhoz igazítva kitárgyalni, akkor még akkor is nyitottabban állok hozzá az újrafeldolgozáshoz, hogy ha amúgy a végeredmény ennek ellenére sem az igazi. Ilyen volt például a Robotzsaru esete is, hiszen az eredeti az egyik kedvenc filmem, amely a mai napig remekül megállja helyét. Épp emiatt kifejezetten szkeptikusan fogadtam a remake hírét, ám José Padilha feldolgozása kellően újszerű volt, egészen jól sikerült aktualizálnia sztorit (és az abban rejlő témákat), és érezhetően próbált a saját lábán megállni, így bár nem ért fel az eredetihez, de azt sem éreztem, hogy ezzel most meggyalázták volna a gyermekkoromat. Bár továbbra is úgy érzem, hogy nem túlzottan volt indokolt elkészíteni az új Robotzsaru-t, maga a film végül egy teljesen korrekt darab lett, amelyen nem csak a producerek pénzéhsége, de az is érződött, hogy a rendezőnek volt valamennyi mondanivalója és mersze, hogy elrugaszkodjon az eredetitől.

vlcsnap-2016-09-13-15h26m04s177.png

A remake-ek legnagyobb baja szerintem, hogy Hollywood rossz filmeket újráz, illetve nem alkotói koncepciók, hanem tiszta haszonszerzés vezényel egy-egy klasszikus feldolgozását (persze Hollywoodban a legtöbb film haszonszerzés miatt készül, de azért általában más szempontok is felmerülnek). Mert értelemszerűen nem az időtálló klasszikusokat kéne remakelni, hanem azokat a sztorikat, amelyeknél az első megfilmesítésük során nem teljesen sikerült kihasználni a bennük rejlő potenciált. (Persze az ilyen filmeket nem lehetne eladni pusztán a branddel.) Nos a Mestergyilkost bár kedvelem, azért egyáltalán nem tökéletes film, így akár még indokolt lehetett volna az újrázása. Ám hiába indul ígéretesen, a megvalósult remake nem igazán add hozzá érdemben az eredetihez. Egyedül azért lehet érdemes foglalkozni vele, mert a két film összevetésével remekül lehet szemléltetni, hogy mennyit változott a (bérgyilkosos) akció/thriller zsáner mentalitása az elmúlt negyven év során. Simon West végső soron egy atipikus Charles Bronson filmből egy tipikus Jason Statham filmet csinált.

Pedig a 2011-es film kezdetben meglepően hűen követi a ’72-es elődöt. Ugyanúgy egy dialógus mentes gyiloksággal nyitunk (persze részleteket már nem igazán fejtik ki), majd Statham „szerelője” is  kénytelen tőrbe csalni volt mentorát (Donald Sutherland), hasonlóan ahhoz, mint ahogy azt Bronson tette azt. Ám a különbség már itt is érezhetőbb: a remake tempója feszesebb és a történetmesélése is szájbarágósabb (az eredetiben semmit nem tudtunk meg Bronson áldozatairól, nem is kellett, hiszen a karakterek számára is lényegtelen volt. "Szerencsére" azonban itt mindegyikről kiderül, hogy szemétládák, nehogy a néző véletlenül ne tudjon szurkolni Statham-nek). Ami pedig a legnagyobb különbség talán, hogy a karaktereit is kényszeresen próbálja emberközelibbé tenni. Érdekes módon pedig éppen ez utóbbi két okból is kifejezetten rossz döntésnek bizonyult. Hiszen az eredeti atmoszférájának gerincét éppen az adta, hogy betekintést nyerhettünk a bérgyilkosok érzelemmentes világába.

vlcsnap-2016-09-13-15h46m49s293.png

A kimért, szabályokhoz ragaszkodó profi öreg és a forrófejű, élvezetből gyilkoló fiatal közti kapcsolat úgy is érdekes és izgalmas, hogy ha az ember nem is feltétlenül tud azonosulni a karakterekkel. Ám úgy néz ki, hogy a valódi antihősök kora lejárt. Bronsonnal ellentétben Stathamet lelkiismeret furdalás gyötri a mentora likvidálása miatt. (Igaz az eredeti filmben is voltak arra utaló jelek, hogy a főszereplő kezd kiégni, és egyre stresszesebb, de sosem állt ki szomorú zenére az erkélyre sopánkodni.) Illetve a tanítványa sem az az igazi hidegvérű pszichopata, hanem inkább csak egy zűrös múltú, kissé szétesett fiatal (Ben Foster), akit a főhős sem azért fogad maga mellé, mert meglátja benne a potenciális utódját, hanem mert felelősséget érez iránta. (Az is jellemző, hogy míg Bronson csak egy szimpla ügyfél volt a prostinak, addig a remakeben fordított a helyzet: a nő láthatóan vonzódik Statham felé, hiszen egy mai hősnek mindenképpen cool-nak kell lennie. A kiégett, depressziós, hidegvérű gyilkos már kevésbé menő.)

Aztán a film második felében jön a csavar, és onnantól kezdve elindul egy sokadik, bármiféle eredeti ötletet nélkülöző és már ezerszer látott Jason Statham-film. Nincsenek elegánsan megtervezett, szépen kivitelezett gyilkosságok, helyettük van rohanás, lövöldözés, robbanás és elképesztő mértékű járulékos veszteség. Ha átneveznék a filmet Szállító 5-re, senkinek sem tűnne fel.

vlcsnap-2016-09-13-15h49m04s602.png

Illetve természetesen az eredeti befejezést is úgy kellett átszabni, hogy siker esetén lehetőség legyen a folytatásra, ami öt évvel később el is készült, csak éppen minek? (Bár állítólag a rendező meg akarta változtatni a film végét, mert félt, hogy az eredetei lezárása túl pesszimista lenne a mai nézőknek). Ám a legnagyobb gond nem is a hangsúlyok átrakosgatása, hanem, hogy ezt ki vezényelte le. Simon West ugyanis egy tipikus egyslágeres rendező, aki miután elkészítette a 90-es évek egyik legközkedveltebb és legszórakoztatóbb (guilty-pleasure) akciófilmjét (Con Air), igazán emlékezetes rendezése nem volt. Bár a lendületes (ám nem túl emlékezetes) akciókat továbbra is biztos kézzel képes levezényelni, ám a dráma egyáltalán nem megy neki. Mondjuk az sem segítette az ő (vagy az amúgy korrekt színész gárda) dolgát, hogy a forgatókönyvnek, (ami elődjénél minden áron fordulatosabb és érzelmesebb akar lenni), csak a műfaj legelhasználtabb sablonjaira futja.  

Mindennek köszönhetően az A mestergyilkos egy nézhető, de abszolút középszerű és feledhető Jason Statham akciófilm lett. (Nem csoda, hogy a film munkacíme Money Maker volt, hiszen tényleg az: egy kommersz biztonsági játék, közepes költségvetésből egy népszerű sztárral a főszerepben. Megbukni nem lehetett vele, de nem is azért készült, hogy maradandó legyen.) Az a bizonyos "egynek jó lesz kategória", amit ha az ember egy vasárnapi ebéd után megnéz el-el szórakozik rajta, viszont három nappal később már az is kétséges, hogy emlékszik-e arra, hogy egyáltalán látta a filmet. Szóval, aki valami egyedibbre, elegánsabbra kíváncsi – és nem feltétlenül ragaszkodik az adrenalin gyilkos tempóhoz – az inkább az eredetivel próbálkozzon

A Mestergyilkos (1972) - 7/10

A mestergyilkos (2011) - 5,5/10

A Mestergyilkos (1972) teljes adatlapja a MAFAB oldalán.

A mestergyilkos (2011) teljes adatlapja a MAFAB oldalán.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1611691033

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása