Double Feature: Nyílt tengeren / Open Water (2004) és A zátony / The Reef (2010)
2016. augusztus 28. írta: The Man Who Laughs

Double Feature: Nyílt tengeren / Open Water (2004) és A zátony / The Reef (2010)

Az óceánon senki sem hallja a sikolyodat

Mint a szerkesztőség legújabb tagja, ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszöntsem az oldal nagyra becsült olvasóközönségét. Néhányan talán (0,1% valószínűséggel) már találkozhatott egy néhány írásommal a Trashneveles.blog.hu-n, ahol jó részt B kategória alatti filmekről írogatok. A többségnek pedig, akiknek még nem volt szerencséje(?) a firkálmányaimhoz, elég annyit tudni, hogy egy amatőr filmkritikus vagyok a külső űrből. Filmes mindenevőként itt a  Smoking Barrels-en is egyfelől azt a jó(?) szokásomat szeretném folytatni, hogy elmerülök a film világ sötétebb szegleteibe, de mivel ez azért meglehetősen fárasztó, így ide írok majd a kevésbé obskúrus – és talán többeket érdeklő - filmélményeimről is. Remélem rendszeresen és a blogtól megszokott minőségben tudok majd tartalommal szolgáltatni.

2capa.jpg

Spielberg 1975-ben nem csak a modern Hollywood alapjait fektette le, hanem generációk tudatába is kitörölhetetlenül beleégette, hogy a cápák nem szimpla ragadozó állatok, hanem kifejezetten gonosz és vérszomjas (sőt akár bosszúálló!) gyilkosok, akik semmi másra sem vágynak jobban, mint egy darab, szaftos emberhúsra. Legalább is filmen, hiszen az a tény, hogy az ember – amúgy teljesen logikus módon – nem képezi egyetlen tengeri állat étrendjének részét sem, már kevésbé érdekli a filmeseket. (Sőt, az a tény, hogy a legtöbb cápatámadást túlélik, inkább azt támasztja alá, hogy nem is igazán ízlünk nekik.) De ez érthető is, hisz már a Cápa se lenne túl izgalmas, ha a címszereplő már az első megkóstolt fürdőző után odébb úszna. Ami inkább fura az az, hogy hiába készült a cápákról több film, mint bármely más ragadozóról, ezek közül mégis felettébb csekély azon alkotások száma, amelyek visszafogottan és földhözragadtan mesélnének az ember és bolygónk legősibb ragadozójának találkozásáról. (Még az idei The Shallows sem volt rest a végére túlzásokba esni.)

Sőt az utóbbi években – különösen hála az Asylum stúdió és a Syfy csatorna munkájának – pedig már annyira elszaporodtak a kifejezetten abszurd cápás filmek, hogy a mega-, mecha-, repülő- vagy tornádótölcsérből előtörő cápák áradatának hatására kis híján teljesen komolyan vehetetlenné vált a (vízi)állatos, túlélő horror műfaja is. (Ma már a cápás film szóösszetétel sokak számára inkább megmosolyogtató, mintsem borzongtató.) Ezért is ajánlok most két filmet, amelyek nem csak abban segítenek, hogy újra komolyan tudjad venni ezeket a lenyűgöző teremtményeket, de minden bizonnyal a tengeri kirándulásoktól is elveszik majd a kedved egy jó időre.
open.jpgAnnak ellenére, hogy a Nyílt tengeren gyakorlatilag nem found footage film, Chris Kentis rendezőre valószínűleg hatást gyakorolhatott a nem sokkal korábbi Blair Witch Project átütő sikere, amely eredményesen alapozta meg a talált kamerás horrorok bő 10 évig tartó aranykorát. Ugyanis Daniel Myrick és Eduardo Sánchez meghatározó alkotásához hasonlóan jelen filmünk legnagyobb ereje is éppen a már-már (főleg az elején) home video hatást keltő minimalizmusából fakad. A kézikamerás operatőri munkának, az amatőr (de jól játszó) színészeknek és az életszagú karaktereknek köszönhetően a nézőben hamar kialakul egy „ez akár velem is megtörténhet” érzet. (Talán nincs is még egy olyan cápás film, amely ezt a kényelmetlen érzést, ilyen jól vissza tudná adni.) Az érzetet pedig csak fokozza, hogy ellenben a Blair Witch Projeckttel a  Nyílt tengeren tényleg valós történeten alapszik. A film gyakorlatilag az Lonergan házaspár (Blanchard Ryan és Daniel Travis ) tragédiájának rekonstrukciója, akiket egy búvár túrát szervező cég egyszerűen otthagyott az óceán közepén (abból a triviális okból kifolyólag, hogy a hajón az egyik túravezető elszámolta magát) és erre csupán másnap délelőtt eszméltek rá. Eközben Lonerganék nem tehetnek mást, mint, hogy a nyílt óceánon, cápák között, egy szimpla búvárruhában, élelem és víz nélkül próbálnak túlélni.

A tenger azonban kegyetlen úrnő. Cápák nélkül is halálos csapda lenne, így nem csoda, ha hőseinknek (és a nézőnek az egyaránt) már pusztán attól az egekbe ugrik a pulzusa, ha a horizont szélén felbukkan egy kísérteties hátuszony. Éppen ezért, bár cápák csupán pillanatokra tűnnek fel, egy pillanatra sem lehet biztonságérzete az embernek, hiszen a jelenlétük még akkor is érezhető, ha szabad szemmel épp nem látni őket. (Ahogy azt a film egyik szereplője meg is jegyzi: „Nem tudom mi a rosszabb. Látni őket vagy sem”.) Az állatok által nyújtott terror érzetet pedig tovább fokozza, hogy a filmben csakis igazi cápákról készült felvételek vannak. Nincsen se CGI, sem pedig Spielberg féle gumiszörny. Aztán a bő egy óra alatt elviselhetetlenül fokozódó feszültséget, egy, még a műfajban is szokatlanul sokkoló és lehangoló befejezés koronázza meg.open1.jpg

Bár ahogy azt fentebb írtam a film bevezetése egyfajta nyaralási videó hangulatot áraszt (az Open Water azon kevés filmek egyike, ahol az alacsony-költségvetés hozzá add az élményhez), viszont a tengeri részek nemcsak hogy kifejezetten szépen sikerültek, de akad egy-két meglehetősen kreatív vizuális (és zenei) megoldás is. (Az éjszakai cápatámadás, ahol pusztán a villámlás fényénél látjuk az eseményeket az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb jelenete.)

Vérfagyasztóan feszült, nyomasztó és lehangoló thriller a Nyílt tengeren, amely után garantáltan lemondasz (vagy legalábbis komolyan átgondolod) arról, hogy búvárkodással töltsd el a vakációdat. 7,5/10

A cápatámadás ennyire puritán és valósághű ábrázolására pedig úgy tűnik komoly kereslet is akadt, hiszen a film a kritikusoknál és a pénztáraknál is meglehetősen sikeresnek bizonyult. Ez a siker (illetve a film maga) pedig, minden bizonnyal az ausztrál Andrew Traucki-t is megihlette, aki hat évvel később elkészítette a saját realista, cápás túlélő horrorját.

A Zátonyt már csak azért is célszerű Kentis rendezésével együtt taglalni/nézni, mert a két film meglehetősen hasonlít egymásra. Ugyanis ez a 2010-es alkotás úgyszintén már-már dokumentumfilmes minimalizmussal és ismeretlen színészekkel mesél el egy valódi cápatámadás történetét. (Bár ez esetben a valóság inkább ihletforrás volt csupán.) Ám magukra maradt búvárok helyett most egy felborult vitorlás hajó legénységének kell megküzdenie a tengerrel és egy meglehetősen kitartó (és éhes) fehér cápával. (Az előző filmhez hasonlóan itt is kizárólag valódi cápa van.)open2.jpg

Hála a több tagú színészgárdának a Zátony nem csak pusztán olyan izgalmas, és feszült, de jóval mozgalmasabb is, mint a Nyílt tengeren. Sajnos azonban annak köszönhetően, hogy a rendezőnek nem sikerült minden izében kihasználnia a több szereplő által jelentett lehetőségeket, így a filmje kicsivel elmarad elődjétől. 

Legfőbb oka ennek egyértelműen a gyengébb színészi játék, lévén, hogy a film egyetlen komolyabb (emberi kapcsolatokra fókuszáló) drámai szála az a két főhős (Damian Walshe-Howling és Zoe Naylor) közötti komplikált romantikus viszony. Ám sajnos tehetségtelenségükből kifolyólag a párosuk közt a kémiának még foszlányai sem lelhetőek meg. Ami nélkül, pedig az egész szál – ami igazán nem is fut ki sehová – érdektelenné és fölöslegessé válik. Szerencsére, hogy a szituációból adódó feszültség megteremtésében, fokozásában és fenntartásában Traucki remek munkát végzet, melynek köszönhetően a Zátony hibái ellenére is egy roppant „kellemes” thriller élménnyel szolgál. (Igaz, érdekes módon, annak ellenére, hogy több pénzből készült, mint az Open Water, mégis valamivel fapadosabb hangulatot áraszt.) 6,5/10open3.jpg

És, akkor itt kénytelen vagyok megemlíteni egy olyan hiányosságot, amely már a Nyílt tengerenben is tetten érhető, csak éppen ott hála a film újszerű varázsának, és letaglózó végkifejletének kevésbé feltűnő. Még pedig, hogy az életszerűség elérése érdekében mindkét film mellőz bármiféle műfaji toposzt (vagy klasszikus történetmesélési megoldást). Ezek hiányában viszont nincsen igazán íve egyik történetnek sem. A reális karakterek ugyanis meglehetősen szürkék, és felejthetőek. (Igaz, különösen a Nyílt tengeren hősei gyönyörűen mennek végig a fokozódó krízishelyzetből adódó különböző érzelmi állapotokon, de valódi fejlődésről/változásról/karakter ívről az ő esetükben sem beszélhetünk.) Szürke, átlagemberek, egy szörnyű szituációban, ami ellen vajmi keveset tehetnek (így pedig nem is lehetnek a cselekmény aktív alakítói).  Ezért, bár a néző könnyen azonosulhat, igazán mégsem válnak emlékezetes karakterekké. Így pedig a megrázó finálé ellenére is, a film „csak úgy lóg a levegőben”. (Az akarat diadaláról, vagy más, a hasonló filmekből megszokott témáról szóló tanulságot se itt keressétek.) Mert persze az egy dolog, hogy – valószínűleg – a való életben is így zajlottak/zajlanának le ezek az események, ám más dolog elmesélni valamit, ami megtörtént, és más dolog történetet mesélni. A Nyílt tengeren és a Zátony az előbbit csinálják, azt azonban – többnyire - elképesztő hatásosan.

A Nyílt tengeren teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A Zátony teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5410426282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Werewolfrulez · http://smokingbarrels.blog.hu/ 2016.08.28. 17:50:37

Hmmm... lehet, hogy villámkritikák helyett inkább double feature cikkeket kellene írnom innestől? Egészen megragadta a fantáziám a formátum.

Psanyi007 2016.08.28. 21:28:25

Jó írás, köszi. Segít tájékozódni. Kicsit lehetne tömörebb. De jó.
süti beállítások módosítása