Dmitry Gluhovsky neve a többségnek a Metro-könyvek révén lehet ismerős, és az ott mutatott kvalitásával ugyan rögtön kedvenc szerzőim közé írta be a nevét, a szememben borzasztóan félrement Alkonyat azt sejtette, hogy nem igazán találja a hangját a Metro zseniális világán kívül. Így aztán óvatosan közelítettem legújabb, Futu.re nevet viselő sci-fijéhez, de az aggodalmam alaptalan volt: ugyan ez a mű határozottan más, kevésbé eredeti, és talán egy kissé szétszórtabb is, mint bármelyik Metro regény, de ugyanúgy egy kiváló olvasmányélmény.

A Futu.re is úgy indul, mint bármelyik másik disztópikus mű: főszereplőnk a rendszer hű kiszolgálója, ezúttal a halhatatlanságot felfedező, de (a túlnépesedés elkerülése végett) ezzel együtt mindenkire gyermektelenséget kényszerítő Európáé. Jan egy halálosztag internátusban kinevelt katonája, akinek az a feladata, hogy a törvény ellenére gyermeket vállalókat megtalálja, és beoltsa a büntetésként járó öregedésgyorsító injekcióval. Azonban amikor arra kérik, hogy egy lázadó-vezér barátnőjét ezen felül még végezze is ki, nem hajlandó teljesíteni a feladatot, és megszökik a lánnyal...

Azonban aki azt várja, hogy ebből majd egy didaktikus sablontörténet fog kinőni, ahogyan hősünk a lázadás élére állva szembeszáll egykori munkaadóival, az nagyot téved. Bár a regény világa és konfliktusai számos párhuzamot mutatnak a(z elsősorban a 80-as évek) klasszikus disztópiáival, Gluhovsky már az első perctől fogva különösen is nyers és brutális hangvétellel töri meg a diktatúrák tipikus ábrázolásmódját: itt senki sem a rendszerért él, és mindenki önmaga lealjasabb vágyainak kiszolgálója. Be kell vallanom, éppen ezért nem is könnyű olvasmány a regény, nemcsak számos gyomorforgató pillanata miatt, hanem mert árad belőle a tömény kiábrándultság és depresszió. A szerző mindent megtesz azért, hogy az örök élet áldását élvező társadalomból eltüntessen mindent, amiért élni érdemes, de legyen ebben akármennyire is sikeres, nem szabad a külsőségeknél megakadni.

Nyilván a túlnépesedő, erőforrásai felett egyre kétségbeesettebben őrködő, és egyre embertelenebbé váló Európa víziója lesz valószínűleg az, ami sokakat megfog ebben a műben, azonban a Futu.re esetében sokkal lényegesebb az ezen keresztül megfogalmazott üzenet. Gluhovsky-tól ugyan eddig sem állt távol, hogy egészen explicit módon jelenítsen meg kortárs, sőt, történelmi vonatkozású problémákat műveiben (feltételezem, senki nem felejtette el a Metro szovjet és náci városállamait), és ez a könyve is hátborzongató pontossággal jövendöli meg például a megjelenése után kitört migránsválságot (és a jóléti állam ezen keresztül megmutatkozó visszásságait), és elsősorban itt sem a halhatatlanság és az élet értelmének örök kérdésein lesz a hangsúly.

A Futu.re fókusza ugyanis egyértelműen az örök élet nyomán elharapozó, és az emberek életének minden egyes szegletét átható individualizmuson van, amely - valljuk be - sokkal inkább megfogható és aktuális jelenség, mint a mesterséges halhatatlanság vagy a köré épített diktatórikus kontinens-állam. Éppen ezért nem lehet idejétmúltsággal vádolni Gluhovsky alkotását, legfeljebb csak akkor, ha megragadunk az elsőre is nyilvánvaló motívumoknál. Azonban nem hibáztatom azokat, akik így jártak: a regény kissé túlhúzott, és a saját gondolatainak fonalát is időről időre széttördelő dramaturgiájából nem könnyű kihámozni bármit is, ami a már említett lélekölő hangulattal karöltve néhol egyenesen kellemetlen olvasmányélménnyé teszi. Ettől függetlenül úgy gondolom, a Futu.re elkeseredett víziója van annyira átgondolt és hatásos, hogy az effajta kellemetlenségei és valóban nem túl izgalmas alapfelállása ellenére is egy remek darabot eredményezzen.