Láttad a Saul fiát, és azt hiszed, már mindent tudsz a földi pokolról? Olvasd el ezt a könyvet, és rájössz, hogy korántsem. Gideon Greif alkotása már 1995-ben megjelent németül, nálunk a film sikerének köszönhetően került a boltokba. Azon túl, hogy a forgatókönyvhöz is alapul szolgált a könyv, Röhrig Géza is ennek köszönhetően kaphatta meg a főszerepet, ő ugyanis már úgy ment el a castingra, hogy olvasta. És amikor azt kérték tőle, hogy mesélje el egy sonderkommandós napját, olyan beleéléssel tudta előadni, hogy többen sírva fakadtak, és mindenki azonnal tudta, hogy ő lesz Saul. Én nagyon nehezen vettem rá magam, hogy megnézzem a filmet, ami iszonyúan megrázott, és elhatároztam, hogy ezt a könyvet is el fogom olvasni, mert érdekel, hogyan élték túl valójában a gázkamrában az emberek a hihetetlen lelki kínokat. Nem voltak illúzióm, tudtam, miről fog szólni az írásmű, de még így is patakokban folytak a könnyeim, és annyira fájt olvasni ezt a végtelen szenvedést, hogy a felétől már sírni sem volt erőm. Katartikus erejű alkotás, csak erős idegzetűeknek ajánlom!

Gideon Greif izraeli történészprofesszor, aki holokauszttal foglalkozó nemzetközi intézmény kutatója és vezetője, és szívügyének tekintette, hogy megírja a Sonderkommandosok történetét. A kötetében nyolc túlélővel folytatott beszélgetést olvashatunk, amelyben részletesen elmesélik az emberek, hogyan zajlottak a hétköznapok a krematóriumokban, hogyan próbálták meg feldolgozni az ott látott borzalmakat, hogyan (nem) tudnak együtt élni az emlékekkel. Felkavaró interjúkból kapunk képet a földi pokolról...

Történelemrajongóként azt hittem, engem már nem érhet meglepetés a holokauszttal kapcsolatban, erről a borzalmas népirtásról már mindent láttam és olvastam. A film megtekintése során jöttem rá, hogy ez nincs így, a Sonderkommando történetét ugyanis eddig nem ismertem, ezért kíváncsian, ugyanakkor félelemmel telve kezdtem bele a könyvbe, és már a bevezetőtől sírógörcsöt kaptam. Pedig a professzor nem tett mást, csak tényszerűen leírta, amit a Sonderkommandóról sikerült kiderítenie a kutatásai során. Ezeknek a szerencsétlen embereknek a feladata volt zsidó társaiknak a halálba kísérése, nekik kellett kitakarítaniuk a gázkamrákat és elégetni a holttesteket, porrá őrölni a megmaradt csontokat, és beleszórni a folyóba, hogy ne maradjon semmi nyoma annak, hogy rengeteg embert semmisítettek meg előre megfontolt szándékkal a németek.

Fél kiló hamu. Ennyi maradt egy emberből. Éveken át nézték a Sonderkomando tagjai, ahogyan a népüket a szemük előtt irtják ki, és nekik még segíteniük is kellett ebben. Nem volt ugyanis választásuk, ők is halálra voltak ítélve, mert túl sokat tudtak, a németek pedig nem akarták, hogy a bűneiknek legyen tanúja. Fontos kihangsúlyozni, hogy a sonderosok nem öltek embert, az ő feladatuk az volt, hogy a náci halálgyárakban elvégezzék a piszkos munkát. Mégis, a túlélőknek szembe kellett nézniük azzal a háború után, hogy sokan őket is gyilkosoknak, kollaboránsoknak tartják. Nagy elégtétel számukra ez a könyv, hiszen elmondhatták, mi történt a valóságban. A professzor elég erős volt ahhoz, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amelyeket én biztosan nem mertem volna, tudta, hogy iszonyú sebeket tép fel, mégis minden apró részletre vonatkozó leírást kért a túlélőktől.

A történetek teljesen egybehangzóak arról, hogyan teltek a napok a Sonderkommandoban, de természetesen mindenki különféle módon dolgozta fel azokat az iszonyatos impulzusokat, amelyek ott érték őket. Máig nem tudnak aludni, a halottak szellemei kísértik őket, a fülükben csengenek a halálsikolyok, hiába kezdték újra az életüket a háború után, az emlékeik örökre velük maradtak. Nincs pátosz az interjúkban, egyszerű emberek vallanak mindennapi szavakkal arról, hogyan élték túl a poklot. Mert nagyon kevesen lettek öngyilkosok a Sonderkommandósok közül (más kiút nem nagyon volt ebből a helyzetből akkoriban, olyan szigorú őrizet alatt voltak, hogy a szökésre nem volt esélyük), és mindenki azt nyilatkozta, hogy az életösztön erősebb volt mindennél. Érzelmi szempontból robotokká váltak, tették, amit tenniük kellett, közben pedig lehetőségeikhez képest dokumentálták a németek bűneit, hogy az utókor tudja, mi történt a gázkamrákban. (Auschwitzi tekercseknek nevezik azokat a földben elásott írásokat, amelyekben feljegyezték, hány embert és milyen módszerekkel öltek meg, a háborús perekben fel is használták a dokumentumokat).

Választ kapunk arra is, milyen pszichológiai módszerekkel érték el a németek, hogy ne lázadjanak fel a gázkamrába menő zsidók (tökéletes volt az illúzió, mindenki azt hitte, hogy csak fürödni fognak, elaltattak minden gyanakvást, amikor pedig rázárult a gázkamra az emberekre, már nem volt menekülés). Egyetlen lázadás volt Auschwitz-Birkenauban, azt is a Sonderkommandósok szervezték és kivitelezték, és amelynek során több százan haltak meg közülük. Félelmetes elolvasni, milyen precízen tervezték és vitelezték ki a németek a népirtást, minden részletre kiterjedően szervezték meg a halálgyárat, amelyben rengeteg ember teste vált hamuvá.

Egyetlen horrorfilm sem érhet fel a valósággal, tömény borzalom árad a sorokból, és ez nem egy film, hanem a valóság. Ezek az emberek valóban ott voltak a gázkamráknál, a halál árnyékában élték céltalan mindennapjaikat, remény nélkül, de bízva abban, hogy az utókor nekik köszönhetően egyszer majd megtudja, hogy milyen borzalmak estek meg a második világháborúban. Szívet-lelket ölő, mégis letehetetlen könyv, jól szerkesztve, tényszerűen, mégis emberközelien írva erről a borzalmas tragédiáról.

10/10