2016. már 23. 06:00  

Batman Superman ellen - Az igazság hajnala / Batman v Superman: Dawn of Justice (2016)

Best of minden, amit a szuperhősfilmekben utálunk

írta: danialves
Batman Superman ellen - Az igazság hajnala / Batman v Superman: Dawn of Justice (2016)

batman-v-superman.jpgBámulatos teljesítménynek tartom a Man of Steelt, ugyanis azt az egyedülálló hatást volt képes elérni, hogy minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé tetszik. (Abban sem vagyok már biztos, hogy tekinthetem-e még mérvadónak a kritikámat, mert az még valahonnan ennek a folyamatnak a közepéről származik.) Így magától értetődő, hogy hamar eltemettem a második részt, amely tájékán ráadásul már az első perctől sorakoztak a baljós előjelek, kezdve azzal, hogy a Warner mintha kétségbeesésében eresztette volna össze a karaktert Batmannel, félve attól, hogy egy újabb Superman-film senkit sem érdekelne. Aztán mind láthattuk az első képeket a depressziós Affleckkel, a magukat bőven túlvállaló előzeteseket, és a film mindenki szemében egyre inkább nevetség tárgya lett. Tudom, most kéne következnie egy nagy "de"-nek, azonban nincs semmi "de": a Batman v Superman pont egy olyan nagyravágyásában csúnyán hasra eső produkció lett, mint amit a Marvel mögött fényévekkel lemaradva kapálózó stúdiótól vártunk, hogy kiizzad magából.

Gyakorlatilag nem is kéne mást mondanom, mint hogy ez a film az a Warnernek, ami A csodálatos Pókember 2 volt a Sonynak: egy kétségbeesett kísérlet, hogy még relevánsnak éreztessék magukat az egyre inkább monopolizálódó szuperhős-piacon, egyben pedig egy filmben hozzák be az összes lemaradásuk az univerzumépítésben. Ennek megfelelően a Batman v Superman is két címszereplője mellett még felvonultatja azok összes releváns mellékkarakterét, Wonder Womant, sőt, egy rövid cameo erejéig még a jövőre érkező Igazság ligája film arcait is. Csak hogy szokás szerint a nagy igyekezetben nem marad senkire és semmire idő: a szereplők között ugyan patikamérlegen kiszámolva osztják szét a jeleneteket, de ezek 80%-a mintha tényleg csak azért lenne, hogy a vásznon legyenek, annyira irreleváns és funkciótlan.

Kapunk egy hevenyészett, 2 lépésből megoldható krimiszálat, amelyen Lois Lane és Bruce Wayne párhuzamosan dolgozhat, hogy aztán megtegyék teljesen triviális következtetéseiket, Clark Kentet egy már-már sértően leegyszerűsítő szerkesztőségi világba űzik két kiscica-megmentés között, Lex Luthor pedig... Nagyon jó lenne tudni, hogy vele mi volt a koncepció, a karaktert ugyanis egy összefüggéstelenül hadováló elmebetegnek írta meg a Terrio-Goyer páros, akit Jesse Eisenberg élete legnagyobb ripacskodásával kelt életre. Hozzáteszem, nemcsak Luthor szövegeit nehéz felfogni, de például Bruce álomjeleneteinek hála rendre átlépünk egy szürreális világba, amelynek azonban szintén nem látni funkcióját az eseménysorban. A rendszerező keret teljesen elveszik: 2 és fél óra sem elég arra, hogy egyértelművé váljon, mit tudnak a főszereplők egymás titkos identitásairól (egyáltalán van-e ennek bármi jelentősége is), és ha a motivációi nem is, legalább a céljai kirajzolódjanak Lex Luthornak - mintha ez az egész tényleg csak háttérzörej lenne a geekek nedves álmaként funkcionáló Batman-Superman csatában.

batman_6.jpgMert hiába az ambíció, a Batman v Superman csupa idejétmúlt megoldásból van összetákolva, legyen szó szuperhősök és szupergonoszok motivációiról (vagy éppen azok hiányáról...), az egymással eleinte bizalmatlan karakterek összeborulásáról, vagy éppen az eseményeket mozgató fordulatokról, az összkép pedig a maratoni méret ellenére is bántóan felszínes, ha újságírói munkát vagy afrikai hadurat kell megjelenítenie, de már egy egyszerű köszönőbeszédbe is beletörik az írók bicskája. A Marvelt majmoló alkalmankénti enervált poénkodás még szórványos kacajt sem tudott kicsikarni a közönségből, Hans Zimmer zenéjének önismétlő jellege pedig szintén nem az erőfeszítésről tesz tanúbizonyságot. Ettől függetlenül láthatóan volt valami koncepció az alkotók fejében, legalábbis a műnek szinte minden percét igyekeznek megtölteni egy hatásvadász közhelyáradattal jóról, rosszról, demokráciáról és önbíráskodásról, emberről és istenségekről, azonban a produkció elemi zavarosságában ezek inkább csak véletlenszerűen beszúrt, semmitmondó hívószavak. 

Ha a fentieket veszem, Zack Snyder még egészen jól kézben tartja ennek az ormótlan monstrumnak a gyeplőjét, Batman múltjának a korábbi művekben már ezerszer végigvett bemutatását például nagyon jó érzékkel oldja meg, és összességében is elmondható, hogy akár az Alfreddel alkotott szópárbajait, akár a gonosztevőkkel folytatott leszámolásait nézem, a Denevérember szálát kifejezetten jól vezényli le, jórészt Affleck korrekt játékának is hála. De nem csak egy jellegzetes Batmannel gazdagodunk, egyértelmű az az igyekezet is, hogy a legyőzhetetlenségéből eredő szuperhőse mellé egy sebezhető, emberi perspektívát képviselő társat állítson, aki ráadásul még Supermanből is képes előhozni a szenvedést, és ez ideig-óráig még relatíve korrekt módon sikerül is. Ugyanakkor Batman v Superman képtelen végigvinni ezt a vállalását, és hiába látunk egy stílusos kézitusát a finálé során, utána újra életbe lép a Man of Steel "rombolás=látvány" elképzelése.

A produkció nagy tragédiája tehát az, hogy jelen van benne az igyekezet, hogy reagáljon a világgal, a karakterrel, vagy éppen az elődjével kapcsolatos kritikákra (igaz, néha ezt már annyira túlzásba viszik, hogy minden egyes pusztításnál lelkesen bemondja valaki, hogy egyébként lakatlan területen történt), és fejlődjön, ugyanakkor összeroppantja a megfelelési vágy, hogy közben egy minden igényt kielégítő, nagyszabású képregény-adaptáció legyen, amely még egy nála is hatalmasabb folytatás alapjait fekteti le. Ezt pedig annyira fáradtan, felszínesen, ugyanakkor nagyképűen adja elő, hogy végeredményben nem hogy nem minden szuperhősfilm alfáját és ómegáját sikerült összehozni, hanem egy gyűjteményt mindabból, amit ezekben a darabokban utálunk.

4,5/10

A Batman Superman ellen - Az igazság hajnala teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

Szólj hozzá

képregény filmkritikák