Amikor Az ötödik hullám filmverzióját bejelentették, a legtöbben valószínűleg fel sem kapták a fejüket, és egyszerűen csak tudomásul vették, hogy egy újabb ifjúsági adaptáció fog csúfosan megbukni. Az ezúttal nem disztopikus társadalomban vagy fantasy környezetben, hanem egy idegeninvázió közben/után játszódó műből készült film tényleg el is hasalt annak rendje és módja szerint, borzasztó kritkai visszhang mellett, de én még látatlanban is hittem abban, hogy egyszerűen csak elrontottak valamit, és ennél sokkal erősebb ez a koncepció. (Már csak azért is, mert tonks kolléganő egyenesen az egyik kedvenc posztapok regényemhez, a The Passage-hez hasonlította.) Az a helyzet, hogy Az ötödik hullám elképzelésének megvalósítását tényleg elrontották - de még írott formában.
Rick Yancey ugyanis megalkotta minden idők egyik legkegyetlenebb idegeninvázióját: a Föld felett egyszer csak feltűnik egy idegen űrhajó, majd néhány hét elteltével egy elektromos impulzus visszalöki az emberiséget a középkorba, rá nemsokára egy hatalmas földrengés, és a következményeként elszabaduló cunami százmilliókat öl meg, utána pedig egy borzasztó vírus irtja ki szinte teljesen az emberiséget. Természetesen vitathatatlan, hogy az idegenek keze van mindegyikben, ugyanakkor fizikailag még egyet sem láttak a szerencsés túlélők. Ezt használja ki a negyedik hullám, amelynek során a támadók kollaboráns embereket használva kezdik el vadászni az ellenállók maradékát, akik így sokszor helyettük végzik el a piszkos munkát, lévén, hogy senkiben sem bízhatnak. Így van ez főhősünk, Cassie esetében is, aki a tinilányok életéből kiszakítva egyedül járva a vadont kell, hogy döntsön élet-halál kérdesekről, miközben próbálja teljesíteni azt a lehetetlennek tűnő ígéretét, hogy kiszabadítja öccsét, aki szerinte az idegenek fogságába került.
A fentiekből pedig egy tiniregény létére rettentően kegyetlen mű bontakozik ki a bevezetés során, amelyből olyan mértékben árad a reménytelenség, hogy azt már szinte fizikai rosszullétet képes okozni. Yancey remekül fordítja a tinédzser korosztály nyelvére, hogy milyen lehet elveszíteni valakinek minden szerettét, a kényelmes, biztonságos világát, és néhány nap alatt felnőtté válni. A regényben számos olyan áthallás van, amely akár valós háborús helyzeteket is leképezhet, és erre az érzésre külön ráerősít, hogy nem A függetlenség napja-féle patetikus küzdelem rajzolódik ki előttünk, hanem egy olyan végletekig megtört emberiségé, akik még azt sem tudják pontosan, kivel és mivel kéne szembeszállniuk.
Ez azonban a bevezetéssel mintha elvágólag le is zárulna: Yancey először a nézőpontok váltogatásával zökkent ki az élményből (összesen két fő, és két kisebb elbeszélő ragadja magához a szót a mű során), végül pedig azzal, hogy koncepcióját más ifjúsági darabok feldolgozásaivá alakítja. A posztapokaliptikus szituációt ugyanis mindkét kibontakozó szálon feloldja a középrész során, egyik esetben egy Ender's Game-jellegű katonai társadalmat rajzolva meg, amelyben azért a kurrensebb disztópiák diktatúra-ellenes felhangjai is bőven jelen vannak, továbbá Cassie oldalán gyakorlatilag megalkotja a Twilightot, idegeninvázióra hangszerelve.
Tudom, hogy kegyetlen fordulat ez ennyi dicsérő szó után, de a szerző jó pár fejezetben nem tesz mást, mint tinilány-kompatibilis pornót ír, amelyből szemérmesen kimarad ugyan mindennemű szexuális utalás, de kínosan tökéletes romantikázása csak a felnőttfilmek irrealitásához hasonlítható. (Egyedül a szerelmi háromszöget hiányoltam már csak, de gondolom, azt Yancey a folytatásokra tartogatta.) És ha már csavarok: Yancey is elköveti azt a hibát, hogy a történetben valamiféle meglepetésként tálalható eseményeket az olvasó számára már jó előre nyilvánvalóvá teszi, így alapvetően csak a főszereplők lassú ráeszmélése tölt ki jelentős szakaszokat, természetesen alaposan elvéve a fordulópontok katarzisából.
A finálé ettől függetlenül elevickél a felsrófolt izgalmak hátán, sőt, összességében még azt is megkockáztatom, az író elképzelése kiválóan teljesedik ki benne, de ezen a ponton már inkább éreztem egy tipikus young adult-regény mechnikus zakatolását, mint az első fejezetekből áradó eredeti megközelítést. Avagy Az ötödik hullám túlságosan megrettent attól, hogy vérben és sárban gázoljon, és inkább az első adandó alkalommal belevetette magát egy lehengerlő mosolyú fiatalember izmos karjaiba...
