FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok

Vicces, hogy amikor az elég rossz irányba mutató hollywoodi nosztalgiázásról írtam, még nem is sejtettem a Rocky-franchise két legújabb darabja milyen remek példát szolgáltat majd, elsősorban azzal, hogy mekkora kontrasztot képeznek majd. A Creedről nem ejtenék már sok szót (megtette helyettem FroG kolléga), hanem most Stallone 10 évvel ezelőtti nagy visszatérésére koncentrálnék, amelyet nyugodtan nevezhetnénk a Rocky-széria Jurassic Worldjének: semmilyen szinten nem kielégítő, de kínosan lelkiismeretes nosztalgiázásának köszönhetően, illetve annak hála, hogy tisztességesebb munka, mint elődei, rengetegen odavannak érte.

Stallone le sem tagadhatná, hogy ez motiválta, és már én éreztem kellemetlenül magam, amikor az első 10 percben a Rocky kb. 4. (természetesen megsemmisült vagy teljesen lepusztult) helyszínére tértünk vissza. A Rocky Balboa egy jó darabig főhőse önsajnáltatásának krónikája, hogy aztán még egy régi karakter beemelésével átmenjen Rocky jótékonykodásának krónikájába, amelynek során az Olasz csődör már csak éppen afrikai kisgyerekeket nem ment meg az éhezéstől. A hézagokat pedig a bokszlegenda fiának szenvedése tölti ki, akin keresztül Stallone mintha azokat a gondolatokat próbálná meg megfogalmazni nagyon gyermeteg formában, amelyek a Creedet igazán naggyá tették. És hogy mi köze van ennek a film fináléját képező bokszmeccshez? Van egy rossz hírem: semmi, a Rocky Balboa gyakorlatilag egy másfél órás szenvelgés, amelynek a végén a főszereplő terápiás célzattal megverekszik egy 50 Cent-imitátor ifjú titánnal.

De talán túlságosan is kegyetlen vagyok a filmmel, elvégre Stallone karakterívein, gondolatain, szövegein látszik az igyekezet, csak nem igazán jön össze neki semmi ebben a produkcióban. És az csak egy része ennek, hogy a szkript elemei végül sehogyan sem akarnak összeállni egy kerek alkotássá, de a Zs-kategóriás rendezők keze alatt felnőtt úriember maga sem tudja, hogy hogyan nyúljon egy komplex drámához. Részben ez is az oka annak, hogy a dialógusok nagy részét az épületek előtti járdán felvett, iszonyú színészvezetéssel megtámogatott beszélgetések képezik (Milo Ventimiglia sosem volt egy színészóriás, de ennyire rossznak még nem láttam), Stallone kétségbeesetten hasznosít újra mindent a lépcsőre felfutás képkockáitól a zenéig, és még a fő attrakciót képező mérkőzés is annyira fantáziátlan, hogy gyakorlatilag egy tévés felvétel egy az egyben.

Ironikus módon pont az újrahasznosított elemek, valamint a folyamatosan váltakozó fókuszú történet adnak annyi lendületet a produkciónak, hogy végeredményben csak akkor essen szét, amikor a játékidő vége felé rájövünk, hogy ezek jelentős részének semmi közük nem volt egymáshoz (vagy éppen sekélyes és klisés módon lettek elvarrva, mint Rocky és fia egymásra találása). Így pedig a Rocky Balboa valószínűleg egy nézőjének sem lesz akkora trauma, mintha már az első pillanattól kezdve kriminálisan gyenge húzásokkal borzolta volna az idegeinket - de kielégítőnek és méltó búcsúnak sem nevezném. Stallone munkája bár látszólag a múlt elengedéséről szól, pont azt bizonyította, hogy ő maga nem tudja elengedni ikonikus figuráját, és végül Ryan Coogler kellett ahhoz, hogy egy tisztességes főhajtással nyugdíjazza.

6/10

A Rocky Balboa teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán