Steve Jobs (2015)
2016. január 17. írta: danialves

Steve Jobs (2015)

jobs.jpgMindig kicsit összeugrik a gyomrom a díjszezonba lépve, arra gondolva, hogy mennyi Oscar-vadász tucat-biopicet kell majd megnézem - és sokszor ebben nem is a mennyiség visszataszító, hanem az, hogy milyen silány megközelítést képvisel ezek többsége. És a Steve Jobs méretes bukása mind a pénztáraknál, mind a díjesélyek szempontjából meglehetősen baljós előjelnek tűnt számomra. De a helyzet az, hogy az Oscar-zsűriben nem kell csalódni: a Kódjátszma győzelme után ismét jelezték, hogy azokra a forgatókönyvekre kell odafigyelni, amelyeket ők nem ismernek el.

Természetesen aki ismeri Aaron Sorkin nevét, annak a Steve Jobs már nagyon hamar megragadta a figyemét, elvégre a számos tévésorozattal és többek között a meglehetősen hasonló jellegű (habár szerintem kissé túlértékelt) Social Networkkel is bizonyította, hogy miért tartják rengetegen az egyik legjobb dialógus-írónak Hollywoodban. A konkrét mű legnagyobb erényét elsősorban azonban nem is ebben kell keresni, hanem abban, hogy Sorkin teljesen fel merte rúgni a tipikus életrajzi filmes szerkezetet: a klisés, teljes életutat (vagy legalábbis karrierutat) bemutató narratíva helyett összesen 3 eseményre, Jobs 3 nagy termékének bemutatójára, és az ezeket megelőző percekre építi fel szkriptjét.

Adott tehát három nagyjából hasonló szituáció, egyaránt egy tévéfilmes megközelítést igénylő backstage-ben játszódva, kizárólag a karakterek szöveges interakcióira hagyatkozva - ennél kevésbé mozgóképesebb felállás kevés képzelhető el, ugyanakkor Sorkin képes mindezt a javára fordítani. Egyrészt nem választhatja azt a lusta megoldást, hogy szép sorban beválogatja azokat a szituációkat, amelyek tökéletesen bemutatják Jobs valódi jellemét, így kénytelen mindezt a dialógusokba belefűzni, abban pedig szintén kiváló, hogy főhősét ne egy előregyártott, fekete-fehér szemüvegen keresztül fesse le ördögként vagy angyalként. Sőt, még csak arról sincs szó, hogy pozitív és negatív megnyilatkozásokat válogatna be felváltva, hanem pont az teszi igazán emberivé főhősét, hogy cselekedeinek értékítélete igazából viszonyulás kérdése: az ő gondolkodásmódja éppen úgy megérthető, mint a vele szemben állóké, vagy éppen az őt folyamatosan a jó irányba terelgetni kívánó Joanna Hoffmanné.

jobs-woz1.jpgMint írtam, egy ilyen történetnél alapvetően kevés tere van egy rendezőnek kibontakozni, Danny Boyle azonban mindent megtesz azért, hogy vizuálisan is minél többet megragadjon központi alakjából. Egyrészt igyekszik elkerülni azt, hogy képileg csak egy szobában beszélgető fejek sorozata legyen a film, ezért folyamatosan mozgatja, cselekvésre készteti szereplőit, egyben pedig ezzel is igyekszik segíteni a főhős kibontakozását (a kedvencem, amikor egy párbeszéd közben Jobs gondosan kicseréli a kiállított számítógép mellé helyezett virágot), a mű egyértelmű csúcspontja pedig az, amikor egy montázsban lehetőséget kap végre megcsillogatatni tehetségét (igaz, ehhez kellenek Daniel Pemberton zeneszerző remek dallamai is).

Ezek mind emelnek a Steve Jobs fényén, amitől azonban igazán több lesz egy két órás, végtelenített szópárbajnál, hogy Sorkin a dialógusokat képes történetmesélő eszközként is használni. A 3 nagyjából azonos jellegű jelenetsorban nehezen lehetne felfedezni a forgatókönyvek klasszikus, háromfelvonásos struktúráját, azonban az egyes párbeszédekben például ez tökéletesen megjelenik. Sorkin kifejezetten ügyelt arra, hogy a különböző mellékszereplőkkel ugyanazok a témák merüljenek fel, amelyek aztán az eltelt évek nyomán más megvilágításba kerülnek és folyamatosan fejlődnek. Továbbá ezek a mellékkarakterek az eszközei annak is, hogy megismerhessük Steve múltját, márpedig ezeket az alapvetően unalmas kötelező körként letudott háttérsztorikat sokkal izgalmasabb valamilyen konfliktus tárgyaként meghallgatni. Mert azt mondanom sem kell, hogy az alkotás attól igazán vibráló, hogy Steve és a vele egy szobába kerülők között mindig ott feszül valamilyen ellentét, folyamatosan növelve a közelgő előadáskezdet időkorlátja által eleve feszített eseménysort. De akár említhetném azt is, hogy Sorkin állandóan igyekszik a környezetet is beleépíteni a szövegekbe, a díszletként használt helyszíneket, a kezük ügyébe kerülő tárgyakat felhasználni (nézzük csak meg Steve és Woz pazar dialógusát, amelyet éppen a díszletként szereplő zenekari árok inspirál), ezzel is segítve azt, hogy ez a mozi sokkal több legyen, mint néhány videóra vett beszélgetés.

Nem állítom, hogy a Steve Jobs meg fogja reformálni azt, ahogyan az életrajzi alkotásokról gondolkodunk, ahhoz ugyanis túlságosan megbízható konfliktusokat gyárt főhősének (és akármennyire is mesteri, kicsit átlátszó már helyenként, ahogy három kitüntetett esemény kontextusába helyezi), de abban kiváló, hogy ne sikerekről, zseniről, ellentmondásosságról szóljon, hanem az emberről, a maga erényeivel és gyengeségeivel. Ezt pedig egy olyan magával ragadó szóáradatba öltözteti, amely megkockáztatom, sokkal jobban elbűvöl és szórakoztat, mint a látványos húzásokkal operáló mozgóképek jelentős része.

8,5/10

A Steve Jobs teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr528278740

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.