Múlt héten két esemény is történt, amely rengeteg embert mozgatott meg: egy lövöldözésben élő adásban vesztette életét egy riporter és operatőre, illetve a Mr. Robot évadzáróját levetítették - volna. A két, látszólag teljesen különböző dolog pedig azért kerülhetett így egymás mellé, mert utóbbit előbbi miatt kénytelenek voltak egy héttel elhalasztani, ugyanis az alkotók szerint túlságosan is a megtörtént tragédiára emlékeztetett. A gyakorlat láttán fel sem kapjuk a fejünket, elvégre a Gengszterosztagot egyenesen félig újraforgatták, amikor kiderült, egyik ikonikusnak ígérkező jelenete túlságosan is sok párhuzamot von az időközben megtörtént TDKR-premieren elkövetett mészárlással, de azért mégis érdemes elgondolkodni, pontosan mire is elég ez az egy hét szünet?
Azt azért talán képmutató lenne felhozni, hogy valamiféle kegyeletből nem szórakozunk olyan eseményeken a tévében este, amelyek napközben áldozatokat követeltek, elvégre a híroldalak és híradók szeptember 11-étől kezdve a Charlie Hebdo-lövöldözésig mindent premier plánban hoztak az első perctől kezdve - a vérszomjas tömeg pedig elképesztő mértékben generálta a kattintásokat ezeket a tartalmakra. Persze az a fajta álszentség alapköve világunknak, hogy sajnálkozó hangnembe bujtatva csámcsogunk Ahmed és társai hulláján, majd este ájtatoskodva visszautasítjuk, hogy Bruce Willis vagy akárki más vérengzésén egy picit is jól érezzük magunkat, mégis azt érzem, egy sokkal elemibb jelenségre mutatnak rá ezek az események: az USA betegesen retteg attól, hogy a valóság és képzelet közötti határ egyszer csak elmosódhat.
Nem egészen egy éve arról írtam, a Sráckor sikere arra a tendenciára hívja fel a figyelmet, hogy a modern közönség sokkal életszagúbb, és sokkal inkább a valóságban gyökerező alkotásokra vágyik - legyenek azok realityk vagy Linklater filmjei -, azonban ez az igény nagyon marginálisan jelentkezik csak egyelőre a mozgóképes kultúrában, és elsősorban az amerikai mozgóképes kultúrában. A film sokak számára mindig is egyfajta menekülés volt a valóságból, és ebből kiindulva teljesen jogos az az igény, hogy a nézők nem saját életükre szeretnének emlékeztetve lenni a moziteremben. Ennek nyomán a Sráckor "sikere" erősen idézőjelbe teendő, elvégre hazájában költségvetéséhez képest tisztességes, de jelentéktelen 25 millió dolláros bevételig jutott, és talán nem véletlen az sem, hogy a legfontosabb Oscar-díjaktól pedig egy olyan alkotás ütötte el a Birdman képében, amely az átlagos filmnél ezerszer durvábban mos össze valóságot és fantáziavilágot.
Persze egyetlen (a szabályt erősítő kivétel) mindig akad: ha ezeket a történeteket sikerül betagozni a megfelelő hollywoodi hősnarratívába. Ezért lehet a szeptember 11-i áldozatokat 5 évvel később már (egyébként kétségkívül remek) játékfilm tárgyává tenni, ezért állhat a Straight Outta Compton már egy hónapja a bevételi listák élén (ahova természetesen csak a 80-as évek "hősei" férnek oda, a kortárs rendőri erőszak áldozatai már nem), és alapvetően ezért lehetünk biztosak abban, hogy meglesz az az időtáv, amikor a múlt heti események egészen naturális bemutatása nem cenzúrára, hanem Oscar-díjakra fogja sarkallni a megfelelő személyeket.
Lehet mondani, hogy ez már összeesküvés-elmélet, ami nagyon is jó apropó, ugyanis ennek az eszmefuttatásnak pont a konspirációs teóriák a másik alappillére: nagyon sokáig gondolkodtam például azon, hogy ha a világ hatalmasságai el szeretnék tüntetni a róluk degradálóan beszélő mozgóképes termékeket, vajon miért engednek nekik ekkora teret? Ott van például a CIA, amelybe az elmúlt 10 évben szinte kivétel nélkül minden kémfilm belerúgott, a Bourne-trilógia egyenesen olyan eseményeket jövedölve meg, mint a PRISM-botrány. Aztán megvilágosodtam: valójában sokkal előnyösebb, ha valaki ez effajta gondolatokat csak a Bournehoz hasonló blockbusterekkel (vagy éppen a dokumentarizmusban gyökerező, de szintén a vászon mesterséges világának részeként értelmezendő Michael Moore-jelenséggel) társítja, és kényelmesen a moziban hagyja azokat. De nem alternatív konteo-blogot akarok itt most nyitni, pusztán rámutatni arra: a filmszínházak és a realitás világának éles és következetes elválasztása éppenséggel lehet érdeke is egyeseknek, akik nem szeretnék, hogy a mozik túlságosan is mély benyomást tegyenek a nézőkre.
És amikor az USA törvénykezése egyik alapkövének tartott fegyvertartási jogok körül egyre hevesebb a vita, értelemszerűen kicsit kellemetlen lenne arra emlékeztetni a választópolgárokat, hogy az utcai lövöldözések pont úgy megtörténhetnek az utcán is, mint este, a tévé képernyőjén. Vagy erről szó sincs, de arra sem szeretné senki felhívni a figyelmet, hogy pont ugyanúgy popcornt zabálva, majd másnap a hozzászólások között egymást anyázva, kicsit saját magunkkal is hencegve követjük ezeket a tragédiákat, mint Elliot Alderson legújabb kalandjait. Az viszont biztos, hogy az ilyen esetek nemcsak az anyázásra, türelmetlenségre, álszent vagy őszinte együttérzésre adnak okot, hanem annak megvizsgálására is, pontosan mit is várunk egy mozgóképtől, és ez mit mond el rólunk.
