Állítólag a színész Gösta Ekman egyszer elgondolkodott azon, milyen lenne filmet forgatni egy olyan helyről, ahol soha nem járt. Aztán rájött: mennyivel jobb lenne egy olyan emberről alkotni, akivel soha nem találkozott. Nem sokkal később pedig Hans Alfredson és Tage Danielsson keze nyomán, Ekman főszereplésével megszületett Picasso ál-biopicje, amely a történelemre teljesen fittyet hányva ragadja meg remekül minden művész esszenciáját. Olyannyira, hogy 37 évvel később is nehéz hozzá hasonlót és hozzá méltót találni.
Értelemszerűen tehát a világhírű spanyol festő életébe nyerhetünk betekintést, az első pillanattól az utolsóig. Megismerhetjük Pablo festészeti tanulmányait, első szerelmét, a nem túl bőséges kezdeti éveket, majd a sikert, mindeközben pedig a történelem elkerülhetetlen sodrását: a két világháborút és az amerikai szesz művészettilalmat. Ez a kifacsart, karikírozott tabló pedig lehet, hogy nem fest tökéletesen pontos portrét Pablo Picassoról, viszont így ódaként szolgál minden művészhez, sőt, talán magához a művészethez is.
Már az első pillanattól kezdve egy önfeledt, hatásvadászattól mentes bohóckodás részévé válhatunk, amely megkapó együgyűséggel vázolja fel figuráit és világát. A mű sokszor hihetetlenül egyszerű (sok esetben akár azt is mondhatnám, primitív) eszközöket talál a nevettetésre, de igazán azzal tudják ezek megdöbbenteni a nézőt, hogy az alkotók mindenki mást felülmúló erőfeszítéseket tettek egy-egy apró poén kedvéért is (pl. a vonat vagy a gitár esetében). Azonban a Picasso kalandjai ezen felül a humor egészen széles skáláját vonultatja fel, sőt, akár azt is lehetne mondani, hogy az idő előrehaladtával fejlődik: a könnyen működő, vizuális poénok helyét egyre inkább egy sokkal mélyebb és bonyolultabb szatíra váltja fel. Remekül működött volna a produkció akkor is, ha megmarad a bájos gegek szintjén, de így végül különösen is tetszetőssé teszi az összeképet az, hogy az ál-életrajz mélyebb jelentésrétegeit is megismerhetjük, persze ezt is főként a humor jótékony szemüvegén keresztül. Megkockáztatom, ilyen bájosan még soha nem meséltek a történelem pokláról, az igazi művészetet iparrá változtató pénzéhségről és hasonló súlyos témákról.
Mint minden váltás esetében, itt sem zökkenőmentes, ahogy a különösebb energiabefektetést nélkül megkapható humort egy sokkal intellektuálisabb, végül pedig a komédiát egy dramedybe, sőt, már drámába hajló szórakoztatás váltja fel, de nehéz lenne sok olyan alkotást mondanom, amely ennél sallangmentesebben lenne képes ilyen sokoldalú lenni. Persze nem szerencsés, hogy pont a finálé felé mozogva kezd el egyre több nézői erőfeszítést igényelni, és így még a (komédiához mérten) eleve nem túl rövid játékidő is hosszabbnak érződik a kelleténél. Különösen az elnyújtott, de tartalmilag ehhez mérten viszonylag kevéssel szolgáló dalbetétek képviselik a film legötlettelenebb, és ennek nyomán a legfárasztóbb pillanatait is, de összességében is sokat veszít a lendületből a folyamatos műfajváltásokkal.
A Picasso kalandjai vállalásai tehát végül egy hangyányival nagyobbnak bizonyulnak a lehetőségeinél, mint ahogy a művészettörténeti utalások sem férnek meg mindig jól a tucatvígjátékokba illő fingós poénokkal. Azonban a film még szűk 40 év távlatából is elképesztően friss és eredeti, tele klasszikus jelenetekkel és egy lenyűgöző műfaji egyveleggel.
8,5/10
A Picasso kalandjai teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
