Itt lenne a lehetőségem elsütni a szokásos közhelyeket a folytatások hálátlan voltáról, azonban a Keleti nyugalom - Marigold Hotel esetében kifejezetten azt éreztem, hogy egy kerek és lezárt koncepcióhoz nyúlnak hozzá, ennek pedig szükségszerűen bukta lesz a vége. John Madden és Ol Park csak egy hajszálnyira járt ettől, de meglepően tehetségesen tértek ki a nyilvánvaló fenyegetés elől.
Például sok energiát fektettek abba, hogy minden egyes szereplő szálát értelmesen fűzzék tovább: Douglas (Bill Nighy) és Evelyn (Judi Dench) bimbózó kapcsoltukban sehogy sem tudják elkötelezni magukat, miközben Norman (Ronald Pickup) is hasonló problémákkal küzd: őt nem az újrakezdés súlya, hanem a monogámia köti gúzsba. Madge (Celia Imrie) végre szerez magának egyből két tehetős szeretőt is, viszont közöttük már nem képes dönteni. Sonny (Dev Patel) Mrs. Donelly (Maggie Smith) segítségével már az expanzión töri fejét, ami szervezés alatt álló esküvőjével együtt komoly terhet ró rá. Egész pontosan egy álruhás ellenőrt a leendő partner részéről, akit Sonny a jóképű vendég, Guy Chambers (Richard Gere) képében vél felismerni.
Emelnem kell a kalapom tehát, mert Park forgatókönyve újra remekül fűz össze legalább 5-6 sztorit, anélkül, hogy bármelyik is súlytalanná vagy jelentéktelenné válna a többihez képest, vagy éppen ellenkezőleg, túl nagy hangsúlyt kapna, John Madden pedig mindezt komolyabb törésektől mentesen ülteti át a vászonra. Az már viszont más kérdés, hogy ezek a kis történeti elemek milyen minőségűek, ugyanis ebben mutatkozik meg a folytatás legnagyobb gyengeségre. Bár az első részre sem mondanám, hogy át volt itatva eredetiséggel, itt egy-két esetben (mint amilyen például Sonny mű-féltékenysége) már egyenesen bántóan kiszámítható és klisés vonalon haladunk előre. Ez különösen a játékidő második felét mérgezi, ahol a szálak elvarrása miatt sokkal kevesebb mozgástere maradt a szerzőnek valamivel feldobni az eseményeket, és őszintén szólva egy olyan katartikus csúcspont is hiányzott belőle, mint amilyen Graham története volt az előző felvonásban.
De ezt leszámítva a mű pazar élményt nyújt: a szereplők között egyre jobb a kémia, a színészek remekelnek, a nekik írt párbeszédek sziporkázóak és tele vannak humorral. A stílust és az atmoszférát nemcsak megtartani sikerült az első részből, hanem - ha ez egyáltalán még lehetséges - fokozni is, így ugyanaz a mesterkéletlen, szívmelengető hangulat lengi körül a Második Marigold Hotelt is, csak közben még esetleg jobban is szórakozunk. Ol Park pedig még arra a bravúrra is képes volt, hogy úgy fűzze tovább az előd mondanivalóját, hogy az ne érződjön redundánsnak, ugyanakkor erőltetettnek sem.
Úgyhogy aki szeretné ugyanazt átélni, mint előszörre, anélkül, hogy erre lépten nyomon rá is döbbenne, az ebben a filmben a legkevésbé sem fog csalódni. Elképzelhető, hogy az élmény egy kissé kiegyensúlyozatlanabb, de a legjobb és legrosszabb pillanatai között John Maddenék képesek voltak megtartani ugyanazt a színvonalat. Éppen ezért, aki egy kellemes, jó hangulatú szórakozásra vágyik ezekben a filmínséges időkben, azoknak bátran tudom ajánlani!
7,5/10
