Az írás spoilermentes! Kevesen tudják rólam, de inkább filmpárti vagyok, mint sorozatpárti, de azt így is elismerem, hogy sok esetben egy sorozat színvonala bizony vetekszik egy-egy mozifilmével. Számomra azonban jobban össze tud állni egy játékfilmbe oltott történet, amivel szemben sok sorozatnál az az érzésem (pláne ha sikeres az adott széria), hogy feleslegesen túlnyújtják, csűrik-csavarják a történetet. A pénzsóvár alkotók pedig annyi rókabőrt húznak le újabb és újabb évadokkal a saját munkájukról, ameddig a történetnek erre kapacitása van. Időszakos jelleggel viszont kiválasztok egy sorozatot, amit tisztességgel ledarálok. Mostani választásom a 2011-ben indult Szégyentelenekre esett, aminek az első évada véleményem szerint igencsak színvonalasra sikeredett, ám a folytatásnak kissé aggódva fogok nekivetemedni, ugyanis egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy öt szezonon keresztül életképes ez a sztori.

A középpontban az elég hányatott sorsú Gallagher-család áll. Anyuci lelépett, apuci pedig egy megbízhatatlan, nemtörődöm, masszív alkoholista, így a legidősebb lánygyermekre hárul a felelősség, hogy magáról és öt testvéréről gondoskodjon. Túlzás lenne azt állítani, hogy a srácok el lennének eresztve anyagilag, a helyzeten ráadásul a piás fater is csak ront a folyton elivott pénzzel.

Igen, ez a kiindulópont remek táptalaja lehetne egy drámai sorozatnak, ami nem kevés rendszerkritikus elemet vonultat fel, ám a Szégyentelenekre ez csak részben jellemző. Első blikkre úgy tűnik, hogy egy csóró életvitelben semmi pozitívum nincsen, de a sorozat készítői megengedtek maguknak egy komikusabb hangvételt, amelyet néhány remekül időzített drámai jelenettel ellensúlyoznak. A sorozat egy pillanatig sem állítja, hogy minimálbérből élni nagyon örvendetes dolog, ennek ellenére mégis rengeteg vicces szituációnak lehet tanúja az, aki belevág a megtekintésébe. Ha pedig a készítők valamiféle tanulsággal szolgálnak a néző számára, azt is nagyon szépen és visszafogottan adagolják, egyáltalán nem válik tolakodóvá a mondanivaló átadása. Szerencsére nem teszik meg azt a "szívességet", hogy helyettünk gondolkoznak.

Ekkora összhangot egy színészgárda tagjai között már nagyon régen láttam. A gyerekszínészek egyáltalán nem húzták le a sorozatot, név szerint pedig két aktort emelnék ki: az egyikőjük William H. Macy, aki félelmetes hitelességgel kelti életre a pénzsóvár alkoholistát. Szinte érezni lehet a szétcsúszott életű férfi bűzét, aki a szó szoros értelmében bármit megtenne, hogy egy kis italhoz vagy pénzhez jusson. Érdemesnek tartom megemlíteni Emmy Rossumot is, aki érzelemgazdag és sokrétű játékával okozott nehezen felejthető pillanatokat.

Az első évad során még a társadalom -és rendszerkritikus panelek annyira nem bontakoztak ki, talán a későbbiekben erre több hangsúly lesz fektetve. Az első tizenkét rész alkalmával sokkal inkább a nem kevés szereplőt kellett bemutatni, megismertetni a nézővel, ami úgy gondolom, hogy nagyon jól sikerült. Ráadásul a változatos mellékszereplők is sokat hozzátesznek az események alakulásához, és akadnak köztük rendkívül szórakoztató figurák is. Számomra nagyon szimpatikus volt, hogy nem fekete-fehér szereplőket vonultat fel a sorozat. Vannak olyan karakterek, akik rosszabb/jobb színben vannak feltüntetve, de beskatulyázni nem lehet senkit, kivéve talán az Emmy Rossum által alakított Fionát. Ennyi mozgóképes tapasztalat után azért örömmel konstatáltam azt, hogy tudtam a szereplőkért izgulni, érdekelt a sorsuk, szurkoltam nekik. Manapság ez egyre ritkább. 

A nyitóévad fordulatokban sem szűkölködött, kapásból a legelső részben elsütöttek az írók egy olyan csavart, amit a későbbiekben remekül ki tudtak aknázni. Szigorú következetesség övezte az első évadot, a szezon végi cliffhangereket leszámítva nem is nagyon maradtak elvarratlan szálak. Ha egy olyan faktorát kéne megneveznem a Szégyenteleneknek - a magyar címfordítást remeknek tartom - amit a legerősebbnek tartok, akkor a hangulatát nevezném meg legfőbb pozitívumnak. Ahogy korábban írtam, a sorozat remekül lavírozik a humor és a dráma határmezsgyéjén. A felcsendülő dalok pedig kiváló időzítéssel kerülnek terítékre, nagyon emlékezetes soundtracket tudhat magáénak az első évad.

Összességében nagyon elégedett voltam a látottakkal. Életszagú sorozatnak tűnik egy szezon alapján, maximális pontot pedig azért nem tudok rá adni, mert az évad vége felé kicsit görcsösnek tűnt a konfliktusteremtés és az érdeklődés felkeltése. Kamaszoknak és fiatal felnőtteknek kifejezetten ajánlom, akár magyarul is, persze csak ha nem zavaró a helyenként obszcén nyelvhasználat és a nem kevés piálós jelenet.

9/10