Úgy néz ki, az égiek szeretnek viccet űzni belőlem, ugyanis amint leírtam tegnap, hogy "ritkán látni ennyire utánozhatatlanul izgalmas módon rossz filmet", rögtön kaptam még egyet. Mert be kell vallanom, A szürke ötven árnyalata (filmen) egyáltalán nem olyan borzalmas, mint amennyire démonizálva van, de ettől még gyenge, méghozzá a maga sajátos és egészen bizarr módján.

Anastasia Steele (Dakota Johnson) nagyon realisztikus módon lakótársa helyett ugrik be interjút készíteni a sármos, sikeres és gazdag Christan Grey-jel (Jamie Dornan) - akiről remélhetőleg a trilógia végére megtudjuk, hogy mivel foglalkozik. A rámenős férfi az első pillanattól elbűvöli a visszahúzódó és félénk lányt, legnagyobb meglepetésére pedig viszonozza is ezt az érdeklődést. Anastasianak egyszerre félelmetes és izgató a férfi titokzatossága és irányításmániája, ez pedig csak fokozódik, amikor kiderül, hogy Grey egyedül a szado-mazo szexért él.

Tudom, hogy úgyis mindenkit ez érdekel, szóval kezdjük először a pornóval. Ami várható módon nem is pornó, hiszen az amerikai szemérem korhatárbizottságnál ki kellett bulizni az R kategóriát az annál sokkal durvább filmeknek (pl. Killer Joe) fenntartott NC-17 helyett. Ennek megfelelően a szexjelenetek igazán jellegükben sem meghökkentőek (ld. a tamponos jelenet kidobása), másrészt minden explicitségük ellenére a kamera rendre szemérmesebb szögekből mutatja a szereplőket, mint egy valódi felnőtt filmben. De ez nem is baj, ugyanis Sam Taylor-Johnson képsorai nem a nyers, izgató szexualitásra alapoznak, hanem igyekeznek tényleg művészetté alakítani a két karakter együttléteit - meglepően bravúrosan. Danny Elfman zenéjével és Seamus McGarvey a szokásosnál visszafogottabb, de még mindig zseniális operatőri munkájával megtámogatva igencsak stílusos jeleneteket láthatunk, amelyek a várthoz képest teljesen más úton, de valóban fénypontjai a produkciónak. Már csak egyetlen hatalmas erényük miatt is: ilyenkor a szereplők nem beszélnek.

Ugyanis egyetlen dologban biztosan rokon A szürke ötven árnyalata a pornóval, és azok a párbeszédek. Legtöbbször annyira nevetséges és összefüggéstelen szövegek kerülnek Anastasia és Christian szájába, hogy jóformán többet röhögtünk, mint egy vígjátékon. A forgatókönyv (illetve gondolom, eredetileg E. L. James fércműve) bámulatos indokolatlansággal keveri a legbanálisabb romantikus szövegeket és egy standard pornó művészi igényességét, így lehet az, hogy egy tetszőleges beszélgetés közepén Christian felkiált, hogy "Addig baszlak, amíg mindent elfelejtesz." Szerencsére a játékidő második felére ezek a borzasztó pillanatok a nézhetőség határán mozgó, semmitmondó és felesleges jelenetekké szelídülnek, néhány mondat erejéig beugró családtagokkal és mellékszereplőkkel. És azzal sem vádolhatom a filmet, hogy túlságosan mély és részletes karakterábrázolást követne el, magam sem értem, hogy hogyan, de a szkript sikeresen visszafogja magát, hogy 3 mondatos háttértörténeteknél és fejenként 1 db jellemvonásnál messzebb jusson.

Ami viszont azért válik hirtelen hihetetlenül érdekessé, mert így akarattal vagy akaratlanul, de a produkció tökéletesen ragadja meg a férfi-nő kapcsolatok alapvető dinamikáját. Méghozzá annyira jól eltalált szatirikus ábrázolásmóddal, hogy nehezemre esik elhinni, hogy nem egy Gillian Flynn-féle zsenivel, hanem egy kvázi-írástudatlan Twilight-fannal állunk szemben szerzőként. Mert itt a férfi deklaráltan, gyakorlatilag írásba foglalva kimondja, hogy őt a szexen kívül semmi nem érdekli és uralkodni akar a nőn, a nő pedig a mérhetetlen pénz és a nagyszabású gesztusok által lenyűgözve belemegy ebbe, mert azt gondolja, hogy ezt az apróságot majd úgyis megváltoztatja - és nem sikerül neki. (És feltételezem, az irónia része, hogy mindeközben a deklaráltan feminista Beyoncé dallamai szólnak.) Ez az archetipizálás pedig valamilyen szinten élettel tölti meg mind Anastasia, mind Christian karakterét, igaz, utóbbihoz hozzátartozik, hogy Jamie Dornannek félelmetesen karizmatikus jelenléte van a vásznon.

Természetesen ettől még nem lesz jobb film a végeredmény, de ha túl sok értéke nincs is, az alkotásnak megvannak azok a vonásai, amelyek miatt kifejezetten érdekfeszítő és izgalmas nézni. Ugyan fájni mindenképpen fog egy kicsit (elvégre szado-mazo - he-he-he), de engem az előzetes várakozásaimhoz képest pozitív csalódásként ért végeredményben a színvonal (a Blackhat szintjét például nem múlják alul a látottak). És így még egy kicsit arról is megfeledkeztem, hogy mekkora szégyen, hogy erre elővételben 50 ezres nagyságrendben kelnek el a jegyek, miközben a Whiplashre 3500 ember volt kíváncsi...

4,5/10