Mindenkinek az a színész vésődik be az agyába örökre egy szuperhős megtestesítőjeként, akivel először látta a filmvásznon. Korom okán az én Batman-em Michael Keaton volt, van és lesz (természetesen Hirtling István hangján, mert akkoriban még első osztályú volt a magyar szinkron). Viszont mivel alapjáraton nem vagyok oda a képregényfilmekért, ezért a Birdman kellett ahhoz, hogy azonnal eszembe jusson a franchise első darabja. Az elmúlt években nem nagyon néztem újra, pedig tiniéveim egyik legnagyobb kedvence volt. Ennek a filmnek köszönhetően nagyon sokáig Tim Burton volt a kedvenc rendezőm, máig tartó Jack Nicholson-mániám is innen eredeztethető, arról meg inkább nem is mesélek, hogy autómárka-analfabéta létemre (=a családban fellelhető gépjárműveken kívül egyetlen egyet sem sikerült megjegyeznem) a Batmobil-t bármikor felismerem (máig emlékszem, mekkora ováció fogadta egykoron a tatabányai moziban). Vagyis nagyon szép emlékek fűznek ehhez az alkotáshoz, éppen ezért kicsit félve újráztam, de hamar megnyugodtam: habár már kicsit fogott  rajta az idő, még mindig kiváló alkotásról van szó!

Gotham Cityben egyre aggasztóbb mértékben terjed a bűnözés, a rendőrség nem áll a helyzet magaslatán, ugyanakkor egyre több hír terjed egy titokzatos fekete alakról, aki rendre leszámol a rossz fiúkkal. Senki nem tudja, ki lehet ő, ezért az ambiciózus fotóriporter, Vicki Vale (Kim Basinger) is a rejtély nyomába ered. Közben megismerkedik a fiatal milliárdossal, Bruce Wayne-nel (Michael Keaton), akinek azonban nem sok ideje van szívügyekre, mert a várost egy igazi őrült gonosztevő, Joker (Jack Nicholson) fenyegeti...

Jó ideje mosolygok azon, hogy mennyit dicsérik Nolan-t azért, mert annyira dark-osra vette Batman figuráját. Pedig Tim Burton még nála is stílusosabban vitte filmvászonra  a szuperhős történetét, csak nem mostanában, ezért nem ő jut a nézők eszébe elsőként, ha a franchise-ról van szó. Gotham városának éppen a sötét hangulat, a hősért kiáltó katasztrofális bűnözési helyzet az igazi védjegye, Batman pedig a titokzatos igazságosztó, aki jól szétrúgja a rosszak hátsó felét, jól megment mindenkit, nagyon dögös naciban, még dögösebb verdával és akkor a repülőgépéről még nem is beszéltem. Elsőre egyszerűnek tűnik, hogy ezt a cool szuperhőst mozivászonra álmodják az alkotók, de ha jobban belegondolunk, nagyon is nehéz eltalálni a képregény hangulatát, nem véletlenül választották Burton-t a feladatra, hiszen hozzá teljes mértékben passzolt ez a stílus, sikerre is vitte a filmet.

Nem kis bátorság volt Tim Burton-től, hogy Keaton-ra bízta a főszerepet (a rajongók felháborodása elementáris volt, csak a jól összerakott trailer higgasztotta le a kedélyeket), azonban a rendező által megálmodott Batman -képnek tökéletesen megfelelt a színész. Nem az akcióhősségen volt a hangsúly, hanem az érzelmi sebezhetőségen és a szuperhős/átlagember kettősségen, és ezt a karaktert Keaton nagyon jól hozta. Ugyanakkor korántsem Batman volt a legjobban megírt alak a történetben, hanem természetesen Joker, amely nem véletlenül lett az isteni Jack emblematikus szerepe (és egyébként elég sokat hozott neki a konyhára, mert okosan százalékot kért a bevételből). Nicholson szabadjára engedhette az egoját, le is mosott mindenkit a filmvászonról, lubickolt Joker alakjában, ezt a pszichopata őrültet nála jobban senki nem tudta volna eljátszani, Heath Ledger-ig nem is volt olyan főgonosza a sorozatnak, amelyik a nyomába ért volna. 

A forgatókönyv jól sikerült (ami azért nagy szó, mert éppen akkoriban írósztrájk volt, ami nem könnyítette meg Burton életét), a karakterek nem lettek felszínesek, a történet mindvégig fenntartja az érdeklődést, dacára annak, hogy igazi akcióorgia csak a film végén látható. De a sikerhez az egyedi látványvilág kellett alapvetően - a színészi játékon túl természetesen - , ebben nincs is hiba, az Oscar-díj is ezért járt, és ki ne hagyjuk a zseniális zenét, amelyet Danny Elfman szállított első osztályú minőségben. De az sem utolsó jelenet, amikor Prince zenéjére veri szét Nicholson és bandája a múzeumot. A rendező rá jellemzően ügyelt a részletekre, az akció és az érzelem egyensúlyban van, jó néhány jelenet bevésődik a néző agyába (a zárójelenet simán zseniális!), a rajongók megkapták, ami jár nekik: egy übercool szuperhőst egy hozzá méltó főgonosszal, a férfi nézők pedig Kim Basinger-en és Jerry Hall-on legeltethették a szemüket. Néhány logikai bukfencbe bele lehetne kötni (mi az ördögnek megy a templomba Joker, miért nem fogta el a rendőrség a fesztiválon, amikor tévén jelentette be, hogy ott lesz, stb), de ennél nagyobb bajunk ne legyen, így is a sorozat második legjobb darabját tette le az asztalra Tim Burton, amely mai szemmel nézve is szórakoztató, látványos és korántsem üres szuperhősfilm.

Michael Keaton-nek nagyon nehéz dolga volt, hiszen a korábbi szerepeihez képest hatalmas váltás volt a szuperhős szerep, de tisztességesen megállta a helyét, fel tudott nőni Nicholson-hoz, nem lett felejthető az alakítása. Az isteni Jack hozta saját magát, kiválóan egyensúlyozott a ripacskodás határán, zseniálisan volt őrült a filmben. Kim Basinger szép, Michael Gough tökéletes Alfred volt. Mindenképpen azt javaslom mindenkinek, hogy szinkronnal nézze meg a filmet, mert Hirtling István, Sinkó László és Udvaros Dorottya miatt érdemes!

Tim Burton és Batman tökéletes párosítás volt, egészen Nolan-ig nem tudták megközelíteni sem azt a stílusbravúrt, ami jellemzi ezt a filmet. Jó volt alámerülni Gotham sötét világában, élmény volt egy zseniális főgonoszt utálni, és persze a fekete ruhás igazságosztó is belopta magát a szívünkbe, a látvány lenyűgöző volt, a nézők boldogok voltak, hogy kaptak egy menő szuperhőst és egy nagyon jó filmet, a producerek sem panaszkodhattak a bevételt számolgatva, a színészek lubickolhattak a szerepükben, azaz mindenki jól járt, kiválóan indult a franchise, talán túl jól, nem is sikerült túlszárnyalni, csak jóval később. 

Látványos, stílusos Batman-film, Nicholson zseniális játékával, kötelező darab!

9/10