Ide kattintva megtekinthetitek az összes blogon megjelent filmkritikát Miyazakival kapcsolatosan!

Miyazaki filmjei mindenkinek szólnak. Csupán az a kérdés, hogy egy adott darab a gyerekeket, vagy inkább a felnőtteket szólítja meg. Az olyan komolyabb művei, amiben megjelenik már a háború, vér és démonok, mint például a Porco Rosso, vagy a Princess Mononoke, egyértelműen az idősebbeknek szólnak. Ehhez mérten ezeknek már a mondandójuk is mély, rétegelt és kidolgozott. De még azokban is találhatunk aranyos, a fiataloknak szánt elemeket, ami miatt még nekik is ajánlhatóak maradnak. A kérdés inkább az, hogy egy Miyazaki darab a skála melyik pontján helyezkedik el, milyen benne a komoly és a meseszerű, cuki elemek aránya.

Filmünk egy vízi parádéval kezdődik. Ponyo a kis halacska, apja Fujimoto figyelmetlenségét kihasználva elszökik annak tengeralattjárójáról és egy medúza hátán a felszínre lebeg. Egy halászhajóval való kisebb kellemetlenség után a vízparton találja magát, ahol Sosuke megtalálja és hazaviszi…

Nos, a Ponyo talán Miyazaki legtisztábban gyerekeknek szánt alkotása. A japán mester a már tőle megszokott és bevált rajzstílusát is ehhez a célhoz igazította. A tipikus rá jellemző szimbólumokból is jóval kevesebbet épített be, mint általában, de azért aki keresi ezeket, fog találni nem is egyet. A legszembetűnőbb talán az a „gonosz” szolgálóinak higanyszerű folyadékként való megjelenítése.  Az animáció a háttereket és a statikus elemek kivételével jóval letisztultabb és színesebb mint a többi Ghibli mű. Leginkább egy mesekönyv illusztrációjához hasonlítanak. Az, hogy ez kinek tetszik és kinek nem, személyes preferencia kérdése. Hogy a film arculatához tökéletesen illenek az biztos.

Az atmoszférája pedig nagyon rendben van. Tökéletesen fuzionálja az szimpla, könnyen érthető történetét a komplex és érdekfeszítő karaktereivel és a rejtélyes, mágikus elemekből fakadó misztikummal. Na és akkor szóljunk az alkotás ezen részeiről kissé bővebben:
A történet aranyos, egyszerű és meseszerű, egy hozzáillő kerek lezárással, (nem csattanóra épít). Plusz az alkotók elszórtak benne sok kis apró, gyerekeknek címzett oktató és jellemfejlesztő elemet. A felnőtteknek szánt mondandó a környezetszennyezésről és a természettel való összhangról csak képek formájában jelenik meg. Olyan apróságokban, mint a tengerpart szikláin fennakadt szemét. Parányi jellegzetességek, de lehetetlen őket nem észrevenni. Kifejtve pedig egyáltalán nincs, még a párbeszédekben is alig jelenik meg. Csak Fujimoto említi meg néha, hogy „De undorítóak az emberek!” és ebben ki is merül a dolog.  Ha pedig már Fujimotonál tartunk, érdekes, hogy mint a gonosz megtestesítője nem egy egyszerű velejéig romlott karakter, hanem ő is motivációval és célokkal rendelkezik. Ahogy pedig halad előre a történet és egyre jobban megismerjük őt, annál nehezebb beskatulyázni. Lisa, Sosuke édesanyja is egy hasonlóan komplex szereplő.

Szintén hozzá méltó zsenialitással rakta össze a film kezdő 10 percét a rendező és forgatókönyvíró úr Joe Hisaishival karöltve. Ezen intervallumban egy szó sem hangzik el, és csupán a képek és a zene mesél a nézőnek, de még hogy! Azonban akkor sem kell elszomorodnia a nézőnek, ha a szinkronszínészek megszólalnak. A párbeszédek és a vígjátékszerű elemek is nagyon jól működnek a filmben. A film komikuma is egy viszonylag egyedi stílussal rendelkezik. A helyzet és a jellemkomikum érdekes keveréke, akár ugyanannál az egy szereplőnél.

Összességében a Ponyo egy nagyon kellemes élményt nyújtó alkotás. Ha nem is a mondandója miatt, de egy gyöngyszem. Bármelyik korosztály találhat benne valamit, ami elnyeri a tetszését. Minden tekintetben egyedi stílusa emeli ki a többi film közül. Aki egy könnyedebb, vidámabb alkotással akarja indítani a kalandozását az animék világában azoknak tökéletes kezdőpontot szolgáltat.

9/10