Ide kattintva megtekinthetitek az összes blogon megjelent filmkritikát Miyazakival kapcsolatosan!

Ha olyan filmet szeretnénk látni, amely teljesen lecsupaszítva mutatja be nekünk azt a szeretetre méltó üzenetet, azt a látásmódot, amit Miyazaki próbál nekünk átadni, amivel próbál minket felvértezni, akkor a legkiválóbb választás egyértelműen a Totoro. Hogy miért? Mert ez a film vegytisztán tartalmazza és mutatja be azt a változatlan lényeget, amit minden filmje tartalmaz. Mentes azoktól az (egyébként kiválóan kidolgozott) elemektől, amelyekkel például a Princess Mononoke esetében felruházza az alkotásait. Az életről szól, sablonoktól és sallangoktól teljességgel mentesen, de korántsem üresen.

A történet szerint két kislány, Satsuki és Mei édesapjukkal vidékre költözik, ám az új helyszín, a ház és a közeli erdő felfedezésekor különleges dolgokra bukkannak. A hely, ahol élnek tele van szellemekkel és különleges lelkekkel. Közülük a legérdekesebbet Totorónak nevezik el.

Hogy milyen összképet alkot az első bekezdésben felvázolt helyzet? Egy olyan film született, amiben a humor megmosolyogtató, nevettető, de nem küzd mindenáron azért, hogy a nézőt nevetésre bírja. Amiben bár vannak misztikus, akár még feszültségkeltő elemek is, nem ijesztő, nem okoz stresszt vagy frusztrációt. Egy film, ami úgy tud mese maradni, hogy hiányzik belőle a végletesen jó vagy rossz karakterek, hajtóerő, nincsenek benne elnyomó szülők, legyőzendő akadályok. Könnyed, mégis komoly, érdekfeszítő, mégsem tolakodó. Mondanivalója a kellő helyre van beszúrva a csodás történetbe.

Egyetlen dolgot helyez előtérbe, a képzelőerőt és a szeretetet. Azt próbálja a tudomásunkra juttatni, hogy ez a kettő az egyetlen olyan változatlan tényező az életünkben, amelyre mindig támaszkodhatunk az élet problémáinak kezelésében, a folyamatosan változó közegben. A konkrét történetben ezekből a gondokból akad bőven, még akkor is, ha egy alapból vidám és könnyed sztorit ismerünk meg. Ebből az egyik ugye a költözés. A másik, lényegesebb az az, hogy Satsuki és Mei édesanyja kórházban van (érdekes megfigyelni, hogy ilyen történeti elem nyugati animációs filmekben kevésszer létezik). A Totoro ezt a helyzetet teljesen a helyén kezeli. Nem dramatizálja túl, nem menekül az érzelgősségbe és a pózokba. Elfogadóan, tényszerűen tudomásul veszi. Pontosan ugyanekkora mértékben dolgozza ki ezt a szálat. Megkapjuk a kellő információt, de nem hangsúlyozza ki feleslegesen, nem is hagyja elsikkadni. Belefér még egy gyerekmesébe is, csak a jól kell kezelni. Szomorú, hogy ez nálunk mennyire sokszor nem megy.

A rejtélyes elemek továbbra is a japán folklórt idézik, autentikusnak hatnak. Bár Totoro például Miyazaki fejéből pattant ki. Ezek a lények nem démoniak vagy angyaliak, Miyazakival kapcsolatosan már említettem a szürke zónát. Ez továbbra is fennáll: a létezésük nem egy duális értékrenden, hanem azok árnyalt sávján történik. A misztikus szállal összevegyülő álomszerű, képzelettel kapcsolatos üzenet kiválóan van bemutatva. Teljes mértékben soha nem dől el, hogy valóban megtörténnek-e egyes események, de ez minden bizonnyal nem is fontos a végkifejletben. Külön dicséretes, hogy az apuka a lányok élményeihez mindig a megfelelő arányban asszisztál, példamutatóan teszi. A családi összetartás, a családtagok egymáshoz való viszonya is remekül sikerült. A nagy szőrmók karaktere pedig az egyik legjobban eltalált, amit animációs filmben láttam, különleges dolgokra képes, ám mindezt szívmelengetően teszi. A buszmegállós jelenet a legikonikusabb, tökéletes megvalósítással, tanítani lehetne.

A visszatérő elemekből most is feltűnik néhány, de a készítők nagyon figyeltek, hogy ez a teljes letisztultságból ne vehessen el. Az erdő és a természet elemei, Joe Hisaishi a kiváló zenéje (különösen a lassabb részeknél), illetve a folyamatos tökéletességre törekvés a vizualitás terén a Ghiblitől.

Összességében a Totoro méltán dobogós, okkal sorolható a méltán elismert nagymester legjobbjai közé. Rendkívül életszerű, tiszta élmény. Annyira ki lettek belőle szortírozva a felesleges alkotóelemek, hogy a végére egy nyolcvanhat perces film lett belőle. Pedig ezt még órákig szívesen nézné az ember. De ne legyünk mohók, marad hát a későbbi újranézés.

10/10