"Őszintén szólva nem látok túl sok pozitív előjelt arra nézve, hogy A hobbit lezárása egy sokkal koherensebb alkotás lesz, mint ez volt." - írtam márciusban, és most írhatnék csak annyit, hogy igazam lett. Persze valamiről szólnia kell a kritikának is, de a helyzet az, hogy bár Peter Jackson a Mockingjay-nek hála lemaradt arról, hogy övé legyen a legpofátlanabbul felduzzasztott blockbuster, egyszerűen képtelen volt egy méltó befejezést kerekíteni a trilógiának. De legalább a sok kardozást szeretőknek nem fog Az öt sereg csatája csalódást okozni.

Smaug (Benedict Cumberbatch) szépen felgyújtja Tóvárost majd rövid úton meghal. A néző pedig azon gondolkodik, hogy ez az öt perc miért nem fért bele az előző részbe, de ezen alig van idő agyalni, ugyanis Középföldét egyszerre fenyegeti Szauron visszatérő szelleme és az Azog (Manu Bennett) vezette ork hordák, akik sárkány híján szemet vetnek Ereborra. De nem csak ők vannak így, hanem az erdei tündék és Tóváros hajléktalanná vált lakói is. Szerencsétlenségükre viszont Tölgypajzsos Thorint (Richard Armitage) az arany annyira hatalmába keríti, hogy nem akar osztozni senkivel, és inkább meghal, mint hogy bárkit is a hegy gyomrába engedjen.

A film nemcsak sztori szempontjából veszi fel rögtön a második rész fonalát, hanem ebből a műből is pontosan ugyanúgy hiányzik bármilyen történet, szerkezet, egységes koncepció, és inkább tűnik véletlenszerűen egymás hátára dobált karakterek és sztorielemek halmazának. Itt látszik meg igazán, hogy egy viszonylag kerek elképzeléshez kötöttek utána egy eléggé oda nem illő szakaszt, így a produkció első egy órája másról sem szól, mint hogy gyorsan megadja a Smaug pusztasága feleslegesen lehagyott lezárását, majd villámgyorsan megpróbálja valahogy felvezetni az öt sereg csatáját. De Jackson nemcsak előző alkotásának szálait akarja egyszerre elvarrni, miközben elkezd egy újat, hanem szokás szerint továbbra is kikacsingat Szauronra és még valamit kezdeni is akar a rengeteg karakterrel. Nem meglepő módon ez itt sikerül neki a legkevésbé, a lebutított konfliktusok kínos kötelező köröknek tűnnek, a forgatókönyv pedig meglehetősen bugyuta szövegeket tud csak kiizzadni ezekből a szituációkból. (Pedig túlságosan nem kellett volna megerőltetniük magukat, mert kevés szereplőnek van húsznál több mondata.) Néhol már annyira kellemetlenek a párbeszédek, hogy a közönséget még a legdrámaibb pillanatokban is képes volt elfogni a röhögés. Ez abból a szempontból jó volt legalább, hogy volt min nevetni, ha már Jacksonék szándékolt humora (pl. a teszkógazdaságos Kígyónyelvet alakító Alfrid kapcsán) egyáltalán nem talált be.

Azonban mire a cselekmény belefulladna egy unalmas tárgyalások sorával szegélyezett törp-tünde-ember hidegháborús erődemonstrációba, jönnek az orkok megmenteni a nézőt, és végre eljön az a kaszabolás, ami miatt mindenki beült erre a darabra. Más kérdés, hogy akinek 45 percnyi csatajelenetet ígértek, azt alaposan átverték, ugyanis inkább 45 percnyi párviadalt kapunk, gondosan elválasztva a nagy tömegjelenetektől. Jackson annyira megszállottja lett annak, hogy minden egyes szereplője megkapja a maga leszámolását, hogy még a csatatér főbb eseményeit sem hajlandó lekövetni, pedig az időbe belefért volna normálisan elmagyarázni, hogy melyik sereg éppen mit csinál és miért. (Úgyhogy lehet, hogy ezúttal lesz értelme beszerezni majd a bővített verziót.) Ettől függetlenül kétségkívül ez a szakasz húzza fel a filmet: koreográfia és látvány szempontjából ugyan ez az öldöklés sem mutat többet, mint az eddigiek, viszont minden párharcot sikerült valami ötletes aprósággal feldobni, Andrew Lesnie fényképezése bámulatosan egyenletessé varázsolja a küzdelmeket, és A király visszatér apokaliptikus hangulatát megidéző atmoszférához is sokkal jobban illik az agyonhasznált greenscreenekkel kreált látvány, mint az előző két filmhez.

A hobbit harmadik része tehát egy 300-hoz méltó szórakoztató darálásként ugyan működik, de filmként csak akkor, ha filmnek nevezzük a kronológiai sorrendben egymás mögé állított jeleneteket. Monumentális finálé helyett kapunk egy sorozatepizódra rádobott sorozatepizódot, amelyben történetesen csatáznak egy jót. Így a Billy Boyd által megénekelt végső búcsú Középföldétől nem hogy katartikus nem lesz, de egyenesen kiöli ebből a világból a varázst.

6,5/10