Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy az utóbbi időben érkező 3 előzetes közül a Star Warsé fog tetszeni a legjobban. A Disney és Abrams párosába vetett bizalmam nyomába sem érhetett annak, amit Colin Trevorrowba vagy Alan Taylorba fektettem, az eddigiek alapján mégis előbbiek végeztek jobb munkát. És miközben a Bond kapcsán arról szálldosnak a hírek, hogy melyik klasszikus főgonoszt fogják újrahasznosítani, felvetődik bennem a kérdés, hogy miért övez ekkora siker két ilyen borzasztó koncepciót, mint a Jurassic World és a Terminator: Genisys?
Amikor nemrég a nosztalgiasznobizmusról írtam, a remake-eket még abba a kategóriába soroltam, amit az átlagnéző élből gyűlölni fog. Ugyanakkor az utóbbi időben ennek éppen ellenkezőjét látni: a rajongók nem mérhetetlen utálattal viszonyulnak az érkező újrázásokhoz, hanem még ők maguk generálják a hype-ot. A megoldás kulcsa persze abban rejlik, hogy ezek nem valódi újrázások, Hollywood új varázsszava ugyanis a reboot.
És a reboot most nem a Sony-féle "10 évente megkapjátok ugyanazt a Pókembert" vagy a Fox-féle "toljuk A majmok bolygója idővonalát kissé előbbre" franchise-indító és -újraindító gondolkodását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, utánérzések gyártását. Az Expendables-sorozat is erre tapintott rá valamilyen szinten, azonban beleesett abba a hibába, hogy túlságosan homályos érzést adott csak: attól, hogy Stallone és Willis egy filmben akciózott, még senki nem kapta vissza a Die Hardot és a Rambot. Ezzel szemben a Star Trek-franchise már sokkal jobban érzett rá arra, mi kell a rajongóknak: legyen Enterprise meg öreg Spock, de változtassunk meg elég dolgot ahhoz, hogy ne lehessen konkrét "ez szarabb, mint az eredetiben" párhuzamokat vonni. (Hozzáteszem, ők sem tévedhetetlenek, a második résszel kicsit belesétáltak ebbe a csapdába.) De ilyen szemmel nézve például A hobbit is korrekt rebootja A gyűrűk ura szériának.
A stúdiók ugyanis tökéletesen ismerték fel, hogy nem szükségszerű a nosztalgiasznobizmus áldozatául esni, hanem kellő ügyességgel ezt be is lehet csatornázni a marketingbe. A klasszikus újrázásokkal ugyanis pont az a baj, hogy fantáziátlanságuknak köszönhetően még a legbutább néző számára is könnyen beazonosítható az utánzás, ezek után pedig azt élből el fogja utasítani. Ugyanakkor ebben a három előzetesben pont az a közös, hogy csak a népszerű elemeket veszi át és csomagolja egy új koncepcióba, miközben egyáltalán nem fél pofátlanul (snittről-snittre vagy egyes szövegekkel) átemelni bizonyos dolgokat az eredetiből.
De miért is működik ez a hatásmechanizmus szinte hiba nélkül? Mindegyik cím kapcsán megfigyelhető, hogy a korábbi epizódok ha nem is feltétlenül minőségileg voltak rosszabbak, de jellegükben mindenképpen komoly eltérést mutattak, a mostani marketingkampányoknak pedig első dolga volt ezt lereagálni. A T-Rexet Spinosaurusra cserélő JP3 miatt Colin Trevorrow rögtön megnyugtatott mindenkit, hogy a hibrid dínó ellenére is visszatér a filmek emblematikus alakja, a SW-előzménytrilógia után nem kell ecsetelnem, hányan élveztek a gatyájukba egy 5 másodperces Millenium Falcon-snittől, a jövőbe helyezett és Scwarzenegger-mentesített Terminátor: Megváltás után pedig Alan Taylor mintha kicsit túlbuzgóan akarta volna belepasszírozni filmjébe a trilógia (de inkább az első két rész) összes ikonikus momentumát.
És ebben egyszerre sokkoló az, hogy ez a maga nemes egyszerűségével tökéletesen fanatizálja a megfelelő célcsoportot, és hogy a Jurassic World és a Terminator is mindezt egészen borzasztó előzetesekkel teszi. (A kissé semmitmondó Star Wars sötét ló ebből a szempontból nekem.) Az utóbbi időben a filmvilág sikeresen elérte, hogy a folytatás, előzmény, remake szavakat ne szitokszóként kezeljék a rajongók, többek között a Marvel Phase 2-nak vagy A majmok bolygójának hála, viszont ez a tendencia megint visszavisz abba a kiindulópontba, ahol a bátorság és az ambíció az alkotók részéről valami bizarr furcsaságnak számít. Tessék csak 20 évvel ezelőtti sikereket másolgatni, aztán minden jó lesz! Másik részről pedig természetesen ott van az a tragédia, hogy mire az átlagnéző megtanulta, hogy egy jó film második része nem szükségszerűen lesz jó, és érdemes inkább más minőségi indikátorokra adni, a másik oldalon ismét találtak egy módszert arra, hogy lenyomjanak bármit a közönség torkán.
De nem akarok teljes pesszimizmusba átmenni, a Mad Max: Fury Road egy kiváló példa arra, hogy hogyan lehet a reboot kategóriáján belül egy egyedi koncepciót megvalósítani, anélkül, hogy az eredeti trilógia összes lényegesebb elemét az arcunkba tolnák. Illetve van még egy apró különbség is: a filmet az a George Miller rendezi, aki a magát a világot is megalkotta. Ebből pedig egyértelműen kirajzolódik, hogy amíg Taylor és Trevorrow éppen felkapott, de nem túl nagy tekintéllyel rendelkező iparosnak kellettek, addig ebben az esetben a stúdió meg akarta adni a lehetőséget, hogy valami tényleg egyedülálló jöjjön létre. Azt csak remélni tudom, hogy ez így is lesz, azt viszont még inkább, hogy ezt a nézők a pénztáraknál is honorálni fogják.
