Kegyetlenül sajnálom, hogy a Csillagainkban a hiba ekkora siker lett. Borzasztóan tetszett, de már akkor tudtam, hogy halovány utánzatok végtelen sorának fogja megnyitni az utat, főleg azért, mert az ilyen típusú filmek hollywoodi szinten aprópénzből is leforgathatók. Bár ez a darab még túl korán érkezett ahhoz, hogy szándékos másolással vádolhassam, valójában pont úgy néz ki, mintha a sikert receptszerűen próbálná elérni, anélkül, hogy annak valódi mozgatórugóit megértené.

Mia (Chloe Grace Moretz) kőkemény rocker családba született, ennek ellenére a csellózásban találta meg élete értelmét. Olyannyira szenvedélyesen játszik, hogy a suli legmenőbb rockbandájának frontembere is felfigyel rá, és rövid úton össze is jönnek a sráccal. Azonban mindkettejük karrierje egyre feljebb ível, ezzel pedig fájdalmas döntéseket kell meghozniuk. És mindezek után Mia a családjával balesetet szenved, felébredve pedig azt tapasztalja, hogy kívülről szemléli kómában fekvő önmagát.

Tehát vegyük sorra: kapunk először is egy agyonidealizált tinirománcot: női főszereplőnknek 16-17 évesen nem volt még egy pasija sem, de persze a menő rocksztár egyből felfigyel rá, ráadásul a srác még nem is egy nagy seggfej, hanem sorra hatalmas romantikus gesztusokat tesz. A mű szép lassan tér le az egyre sikeresebb indie coming-of-age produkciók által kikövezett útról, hogy egy klasszikus, giccses love storyt kapjunk, ezúttal kissé fiatalabb főszereplőkkel. Egyszerűen nincs semmi ebben a történetben, ami ne lenne bántóan túlidealizált és tündérmeseszerű. Folyamatosan az a jelenetsor járt a fejemben a Don Jonból, ahol a címszereplő kifejti, hogy a romantikus filmek nagy része csak nőknek szánt pornó, mert ez az alkotás bizony majd' két órányi hardcore pornó.  Ettől még el lehetne helyezni a produkciót a Twilight és az aktuális Nicholas Sparks-adaptáció között, de a legnagyobb baj, hogy nem tudtuk le ennyivel a történetet.

Ugyanis amikor átesünk a szakítás klisén, jön hirtelen a baleset, de a romantikázás és az élet-halál küzdelem pedig nagyon nem passzol egymás mellé. Előbbi az utóbbi tragédiáját teljesen súlytalanná teszi, ráadásul én nem is igazán láttam, a fő dilemma tárgya hogyan passzolna a film többi részéhez. A történet szerkesztésének hála viszont ez a két ellentétes vonal szó szerint egymás mellett is van, azonban amíg egészen középszerű írók is meg tudták oldani, hogy a nemlineárisan összedarabolt sztori jeleneteit valahogy összekössék, itt egyszerűen semmi kapocs nincs a két fő szál között: gyakorlatilag kaptunk egy sablon romantikus filmet, amelyben mellesleg majdnem kinyírták a női főszereplőt. 

Ettől függetlenül korrekt rendezés, egy-két ügyes vágatlan megoldás, elfogadható szövegek és színészi alakítások jellemzik a produkciót, legvégzetesebb vétke viszont éppen az, hogy teljesen semmitmondó és értelmetlen. A játékidő felénél kellett fájdalmas beletörődéssel realizálnom, hogy amit látok, nem tart sehova, és ez számomra sokkal nagyobb időpocséklás érzetét kelti, mintha egy simán gyenge produkciót tekintettem volna meg. (Ld. még A csodálatos Pókember 2. ) Messze nem a legrosszabb film az idén látottak közül, de ennél nyugodtabb szívvel egyikre sem tudnám azt mondani, hogy nem veszít semmit az, akinek kimarad az életéből.

5/10