(FilmBaráth kritikáját erre találjátok)
A Most Wanted Man győzött meg arról, hogy hosszas halogatás után érdemes lenne megpróbálkoznom az eggyel korábbi le Carré-adaptációval, amely meglehetősen nagy felhajtást kapott. (Bár ebben jó eséllyel inkább az játszott közre, hogy számunkra minden olyan film kötelező darab, ahol a Parlament fél másodpercig szerepel.) Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor megláttam a végeredményt, de legalább kiváló kontrasztot nyújt Anton Corbijn munkájához, milyen az, amikor ugyanazon író művét egy hozzáértő és egy tehetségtelen rendező próbálja meg feldolgozni.
1973. A brit titkosszolgálaton belül egy tégla van, méghozzá a legmagasabb körökben. A nyugdíjba küldött George Smiley (Gary Oldman) feladata, hogy egy titkos akció keretében megtalálja a szovjet kémet, ehhez pedig maga mellé veszi Peter Guillam-et (Benedict Cumberbatch) meg valami egykori rendőrt, akiről a film a világért sem képes elmagyarázni, hogy kicsoda vagy miért fontos ebben a történetben. Miközben utódai már az új akciókat szervezik, Smiley-nak saját és társai emlékeiből kell összeraknia, ki lehet az áruló a titkosszolgálat legfelsőbb vezetői közül.
Nem véletlenül vagyok bajban már a sztori rövid összefoglalásánál is, ugyanis a mű nem ad túl sok támpontot az események, karakterek és mögöttes mozgatórugók összerakásához. Ez nem jelenti azt, hogy felfoghatatlanul komplex lenne, hanem pontosan csak annyit, hogy a forgatókönyv magasról tesz arra, hogy világos képet adjon, ki, mit, miért csinál éppen. Belesünk egy jelenetbe, amely nem igazán tudjuk miről szól, mi a benne szereplők célja, egyszóval csak a forgatókönyvírás alapelveivel megy szembe, majd egyszer csak véget ér a jelenet és vágunk máshova. Ráadásul ezeknek a jeleneteknek a nagy része nem áll másból, mint hogy George Smiley szemben ül egy másik alakkal, aki egy flashbacket narrál. Egyszóval itt is megkapjuk azt a képregényfilmekből jól ismert ügyetlen megoldást, hogy a túlstilizált képsorok történetmésélői szerepét egy mindent szájba rágó narrátor tölti be. Azonban ez a történet nem nyújt elég szabadságot ahhoz, hogy ténylegesen stílust is kapjanak ezeket a szekvenciák, és Thomas Alfredson rendező néhány egészen ötletes megoldása furán is veszi ki magát.
Rendezőnk egyébként pedig fókuszálatlanul ugrál össze-vissza, időként félmondatokban ejt el kulcsfontosságú információkat, máskor pedig egészen lényegtelen momentumok kapnak akár egy egész jelenetsort. Maga a nyomozás is így válik teljesen élvezhetetlenné, ugyanis Alfredson képtelen kérdéseket elültetni nézőjében vagy tévútra vezetni a figyelmét: a produkció nagy részében fogalmunk sincs, hogy merre induljunk el a gondolkodásban, így viszont a végső fordulat is teljesen súlytalan. Mint ahogy súlytalan mindenki a filmben, egy karakternek sem sikerül elég hátteret vagy jellemvonást adni ahhoz, hogy számítson, amit csinálnak. Hiába szimbolizálja tiszteket jelző sakkbábukkal sokukat a mű, sokkal inkább érződnek tetszőlegesen felcserélhető gyalogoknak a filmben.
A legnagyobb blaszfémiát pedig pont ezzel követi el, hogy olyan színészóriásokat, mint Gary Oldman, Mark Strong, Colin Firth és Ciarán Hinds (+ Mucsi Zoltán) tulajdonképpen kiherél azzal, hogy nincs mit eljátszaniuk. Benedict Cumberbatch és Tom Hardy még jobban jár, előbbi Smiley kifutófiújaként kvázi főszereplővé válik nem egyszer, utóbbi pedig megkapta az egyetlen karaktert, amely valódi színészi alakítást igényelt. Talán az jelzi a legjobban, hogy valami itt félelmetesen félresikerült, hogy ebből az all-star gálából egyetlen igazi teljesítményt sikerült előhozni.
Természetesen nem akarom itt valami nézhetetlen hulladékként beállítani ezt a filmet, hiszen ilyen alapokkal ezt nehéz lett volna összehozni, és összességében egy tisztességes produkciót láthatunk, remek fényképezéssel. De amit el lehetett rontani ahhoz, hogy egy élettelen, érdektelen és zavaros művet kapjunk, azt az alkotók lelkesen elrontották, az elképesztő színészgárdát pedig egyszerűen elpocsékolták.
5/10
(És ez a rendező kapta meg a Hóembert...)
