A Sin City 2005-ben hatalmas bombát robbantott a pénztáraknál és a kritikusoknál is: a majdnem teljesen fekete-fehér képregény adaptáció nézése közben szinte lefolyt a coolság és a stílus a vászonról, a több szálon futó, nagyszerű történet és a hajmeresztő brutalitás pedig felmosta a nézőkkel a padlót. Nem csoda hát, hogy a legtöbb film- és képregény-rajongó messiásként várta az idén már 9. éve beígért folytatást, amely ugyan a szó szoros értelmében nem mondható rossz filmnek, de egyetlen egy aspektust sem tudnék kiemelni, amely miatt érdemes volt elkészíteni.
A sztori leírást ennél az alkotásnál feleslegesnek tartom, mivel a több szálon futó cselekmény részleteiről nem lehet spoilermentesen írni. Legyen elég annyi, hogy a Miller – Rodriguez duó most leginkább a múlt és a (vélhető) jövő paneljeit dobálja egymásra és ebből próbál – a Sin City-től amúgy bizonyos szinten idegen – koherens történetet fabrikálni.
A Sin City második felvonásában csak papíron működnek az összetevők. Szinte centire pontosan ugyanazokkal az eszközökkel próbált dolgozni a szerzőpáros, ugyanakkor ahogyan az egy rossz folytatásnál lenni szokott, az előző film hibáit nem értékes elemekkel, hanem az előd legnagyobb pozitívumainak a még nagyobb mértékű adagolásával próbálták orvosolni. Ez a rossz képlet pedig egy széteső, lelketlen és a végére majdhogynem súlytalanná váló sztorihoz vezet, amely ugyan a játékidő tetemes részében leköti a nézőt, végig érződik körülötte az orrfacsaró izzadtságszag.
Ezúttal a látvány sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Persze, ismét üt a fekete-fehér, film noir képi világ, de a színeknek ezúttal nincsen kézzel fogható mélysége és hangulatteremtő hatása, hanem végig úgy érződik, mintha az egészet csak muszájból készítették volna így. Ezt az érzést tovább erősíti az első felvonásból átvett színkiemelések túlhasználtsága, amely valóban kicsorbította a színek adta hangulati él utolsó aspektusait is.
A történet alakulása pedig abszolút az egész alkotás mélypontja: a szálak ezúttal bár komolyan kapcsolódnak egymáshoz, a súlyuk csak úgy lóg a levegőben, és bár a legtöbb karaktert már ismerjük az első felvonásból, egyikük sem tud olyan mélységet biztosítani, hogy az önmaga kis történetéért szorítani lehetne. Az újonnan bekerült jellemek pedig egytől-egyik hakniszagúak: Eva Green csak a meztelenségével tudja minimálisan feldobni az egysíkú femme fatale – karakterét, Gordon-Levitt pedig túl keveset szerepel ahhoz, hogy valóban maradandó tudjon lenni.
A Sin City : Ölni tudnál érte tehát láthatóan erőlködik azon, hogy túlszárnyalja az első rész elemeit, ugyanakkor mint azt mondani szokták, a kevesebb ezúttal is több lett volna. Tehát ahogyan azt már a felvezetőben is említettem, a film korántsem rossz, egyszerűen csak semmi egyedit vagy átütőt nem tud nyújtani, még a látvány terén sem. Amit ezen tulajdonságok mellett kapunk, az pedig épp hogy csak egy közepes élményt tud nyújtani, ez a szint pedig azt hiszem túlzás nélkül méltatlan egy ilyen nevű alkotáshoz. Nézzétek meg inkább újra az első felvonást.
5,5/10