Az emberi moralitás, mint filmes téma, abszolút jó és kifogyhatatlan táptalajt szolgáltat egy ambiciózus alkotó számára, hisz mivel lehetne a legjobban felkelteni a néző figyelmét, gondolkodásra késztetni az agyát, mint azzal, ami papíron mindenkiben benne van: az erkölccsel. A Nincs határ ugyanakkor nem csak az emberség mikéntjével foglalkozik, de bántó és kellemetlen kérdéseket is tesz fel a nézője számára, hogy azokon majd a stáblista lepörgése utáni órákban is gondolkodhasson.
Egy nukleáris fegyverszakértő (Michael Sheen) három bombát helyez el az USA három nagyvárosában, majd videóra rögzíti a fenyegetést. A hatóságok azonban hamar elfogják, Brody ügynök (Carrie-Anne Moss) vezetésével pedig nyomozást indítanak a bombák hollétével kapcsolatban, mivel a szélsőséges nézeteket valló férfi nem hajlandó elmondani azok lelőhelyét. Mikor a humánus módszerek nem segítenek, a hatóságok szélsőséges lépésre szánják el magukat: Youngot a titokzatos H (Samuel L. Jackson) kezébe adják, aki azonban kegyetlen eszközök folyamodik.
Gregor Jordan filmje briliáns kérdésfelvetések nyomvonalán épül: Meddig mehet el az ember, hogy megakadályozza az embertelenséget? A kegyetlen parancsot kiadó, vagy az azt végrehajtó egyén a felelős a tettek súlyáért? Meddig tarthatja meg egy ember az alapvető emberi jogait? Ilyen, és ehhez hasonló nehéz kérdések boncolgatják mindvégig a nézők elméjét, azonban a film ezekre nem ad egyértelmű választ, mindenkinek a saját lelkére bízza a valódi válaszok felkutatását. Már ha léteznek ezekre a kérdésekre olyanok.
A feldobott, de meg nem válaszolt kérdések egyértelműen jelenthetnék azt is, hogy Gregor Jordan rendező és Peter Woodward író sem tudták ezekre a válaszokat, azonban a tudatos történetvezetés, a karakterek sokoldalúsága és a sztori kiszámíthatatlansága egyértelműen kommunikálja azt, hogy szájbarágás és egyoldalú válaszadás helyett inkább a nézők gondolkodásra késztetése volt a cél. Persze ez az egész képlet elsülhetett volna a lehető legrosszabbul is, azonban a Michael Sheen – Samuel L. Jackson és Carrie-Anne Moss által fémjelzett színészhármas és az általuk képviselt karakterek mind-mind mélységesen hiteles töltetet szolgáltatnak a játékidő egészének.
Aztán a végső morális döntésnél kristályozódik ki a film valódi lényege: a feltett kérdésekre nincsenek egyértelmű, sőt, könnyű válaszok, egyik szereplőnek sincs igaza, ugyanakkor egyikük sem téved. Az elvek harca végül túlnő a három karakterünk által bejátszott sakktáblán, és a végén minden elvről kiderül, hogy egyik harca sem vívható meg „szükséges” áldozatok nélkül. Ahogyan azt H is mondja: „Ez már háború”, és mint tudjuk, egyik háborúban sincsenek nyertesek, csak olyanok, akik kevesebb veszteséggel vészelték át.
Hogy ki a történetben a legkisebb vesztes, azt mindenki döntse el maga. Részemről annyit elmondhatok, hogy egy végig feszült és izgalmas thriller-dráma élménnyel gazdagodott a „repertoárom”, egy olyan alkotással, amely nem hátrál meg és nem bújik el a testes kérdések súlya elől. Talán pont ezért nem került anno mozi forgalmazásra.
9/10
