A first world guilt filmek pszichológiája viszonylag egyszerű: bemutatják egy rakás (lehetőleg árva) harmadik világbeli gyerek szenvedéseit másfél-két órán keresztül. Ezt a gazdag, fehér ember megnézi a 100 centis fullHD plazmáján, és annyira elszégyelli magát, hogy egyrészt agyondicséri, másrészt hozzávág egy rakás díjat, ezzel pedig le is tudta a világ bajaival való foglalkozást. (Legalábbis a következő ilyen filmig.) Ezen kritikám alanya a mai napig kereken 26 díjat zsebelt be, azonban egyáltalán nem állíthatom, hogy mindezeket érdemtelenül, kizárólag a fentieknek köszönhetően nyerte.

A laoszi Ahlo (Sitthiphon Disamoe) egy ikerpár tagja, azonban testvére halva született. Ő maga ennek a titoknak köszönheti életét, ugyanis kultúrájuk szerint az ikrek balszerencsét hoznak, ezért meg kell ölni őket. A balszerencse egész gyerekkorában elkerülte Ahlot, azonban úgy tűnik, hogy mindent egy csapásra be akar pótolni: amikor egy gát építése miatt kiköltöztetik őket falujukból, az ígért lakópark helyett csak egy nyomortelep várja őket. Ezzel pedig megkezdődik Ahlo hosszú és küzdelmes útja, hogy bebizonyítsa családjának, ő is ér valamit.

Az első pillanatoktól kezdve azt gondoltam, ez lehetne akár egy európai film is, a szerkesztése, történetmesélése és karakterábrázolása ugyanis az ázsiai produkciókhoz képest sokkal ismerősebb és szokványosabb formát öltött. Nem is tévedtem sokat, csak ca. 20000 km-t, ugyanis az alkotás legfontosabb kreatív szerepköreit nagyrészt ausztrálok töltötték be. Többek között az iró-rendező Kim Mordaunt, aki 2007-ben már forgatott egy dokumentumfilmet Bomb Harvest címmel a fel nem robbant bombáktól hemzsegő Laoszról, és könnyű ez az alkotást egy ilyen mű parafrázisaként látni.

Szerencsére azonban rendezőnk nem valami elcsépelt üzenetet akar a fejünkbe verni, hanem egy kissé meseszerű történetbe építi bele ezeket az elemeket. Azonban a film legnagyobb erénye, hogy sikerült élettel megtölteni. A karakterek és a pazarul fényképezett helyszínek mind valami olyan egyedi vonással vannak felruházva, amitől a néző számára sokkal könnyebbé válik az események átélése. És annak ellenére, hogy ezek nagyrészt a szokásos first world guilt sorscsapások, az alkotás ereje pedig pont abban rejlik, hogy ahelyett, hogy erőltetetten sajnáltatná hőseit (mint pl. a Bekas), pont a természetességével válik igazán sokkolóvá. (Például, hogy milyen nüanszokon múlik, hogy a gyerekek nem kézigránáttal állnak neki baseballozni.) Szintén nagy erőssége még, hogy főszereplője nemcsak remekül játszik, de sok gyerekszereplővel ellentétben még csak nem is idegesítő.

Maga a történet viszont már kissé döcögős, és szerintem sokkal több háttértörténet és karakterábrázolás kaphatott volna helyet az életképek rovására, szóval semmiképpen nem mondanám, hogy lenyűgözően kidolgozott vagy eredeti történettel állunk szemben. Azonban amennyire egy ilyen sztori el tudja varázsolni és meg tudja érinteni az embert, arra ez a mű tökéletesen képes. Úgyhogy még egy kicsit el is szégyelltem magam, miközben kinyomtam a fullHD tévét.

8/10