A skandináv filmesek hírneve már messze megelőzi őket, köszönhetően az olyan produkcióknak, mint az Ádám almái, vagy a Jagten. Egy kicsit indokolatlannak szoktam ezt tartani, tekintve, hogy hazánkba érkező havi kb. 1 dán/svéd/norvég alkotásról azonban korántsem lehet mindig ennyire pozitívan nyilatkozni (ld. Nyomtalanul). Viszont Hans Petter Molan filmje azok közé a darabok közé tartozik, amelyek miatt egyértelműen jó előjelnek számít, ha egy mű északról érkezik.

Nils Dickman (Stellan Skarsgard) hókotrással foglalkozik egy kis norvég faluban, teszi mindezt annyira jól, hogy díszpolgárrá választják. A makulátlan és nyugodt életű férfi mindennapjai azonban egyik napról a másikra felfordulnak, amikor a fia meghal túladagolásban. Nils nem hisz abban, hogy a fiú drogos lett volna, és hamar kiderül, hogy egy drogbandának esett áldozatul. Mivel a rendőrség nem hajlandó nyomozni, főhősünk saját kezébe veszi az ügyet, és saját maga kezdi levadászni a bűnszövetkezet embereit. Akik erről mit sem tudva, a rivális szerbekre gyanakszanak...

Bár az előzetesek egy fekete komédiát lengettek be, a felszín alatt ez nagyon is egy komoly film, és még azon a néhány poénon sincs kedve nevetni a nézőnek azok groteszksége miatt. Azon kevés alkotások egyike, amely nem üresíti ki a bosszút, lezüllesztve a stílusos mészárlás szintjére, a tűzharcokban pedig nem az izgalmas lövöldözést, hanem a mögöttük meghúzódó tragédiákat és konfliktusokat engedi láttatni. A sztori pedig szép lassan kinövi magát egy remek gengszterfilm szintjéről egy sokkal általánosabb érvényű üzenetet megfogalmazó történetté.

A film elképesztően kimért, sokszor kicsit döcögős tempóban halad, azonban ennek megvan az az előnye, hogy így minden szónak, tettenek, de akár már egy tekintetnek is súlya van. Ez igazán csak a kisstílű verőember small talkjainál törik meg, de például a filmben max 15-20 mondatot jegyző főszereplőre egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy a háttérbe szorulna, éppen a fentiek miatt. Illetve természetesen kell ehhez Stellan Skarsgard alakítása is, aki Bruno Ganz és Pal Sverre Hagen segítségével egy egészen színészközpontú drámává emeli az alkotást.

Kicsit nehezen veszi fel a fonalat, de ez a produkció az egyik legjobb, ami az elmúlt évek során a zsáneren belül született, és nem csak a bosszú/gengszterfilmek között lehet róla szuperlatívuszokban beszélni. A skandináv darabok szerelmeseinek kötelező darab, de mindenki másnak is erősen ajánlott.

9/10