Nem lehet oka a panaszra a Sonynak, hiszen amíg a Warnernek minimum 2017-ig el fog most már tartani, mire összehoz egy értelmes Igazság Ligája-franchise-t, addig nekik legalább van egy aranytojást tojó szuperhősük. Ugyanakkor nem is irigylem őket: cserébe azért, hogy náluk maradhassanak a jogok, muszáj gyártaniuk a filmeket, emiatt röhög két éve a világ azon, hogy 10 év után rebootolni kellett Pókembert. Most azonban minden bizonnyal hosszabb távban gondolkodnak. De amíg a Marvel esetében ezzel abszolút jól járunk, addig Pókember kalandjain csak a kétségbeesett univerzum-építés szűrődik át.
Peter Parker (Andrew Garfield) megbecsült és hasznos szuperhőse New Yorknak. Ez pedig összeegyeztethetetlen azzal, hogy Gwen Stacyvel (Emma Stone) járjon, így aztán rövid úton szakítanak. Eközben pedig egy elnyomott senkiből létrejön a félelmetes erejű Electro (Jamie Foxx), Norman Osborn halála után pedig a városba érkezik az ifjú Harry Osborn (Dane DeHaan), nem mellesleg Peter régi barátja. Az örökletes betegségben szenvedő Harry pedig egyetlen dolgot kér Petertől: adjon neki Pókember véréből, hogy meggyógyulhasson.
Az első részt én még azzal a felkiáltással soroltam be 2012 legtúlértékeltebb filmjei közé, hogy bár sok aspektusában korrekt munka volt, nem tudott semmi érdekeset nyújtani. Azonban azt nem gondoltam volna, hogy ezt (meg ilyen szempontból etalonként mondjuk a Farkast tavalyról) még sikerül most alulmúlni jellegtelenségben, a felelős pedig természetesen nem más, mint a lélektelen forgatókönyvírás mestereiként számon tartott Roberto Orci - Alex Kurtzman kettős. És az az igazán bosszantó, hogy azt kívánom, hogy bárcsak tudnám utálni, gyengének minősíteni, de ahhoz csinálniuk kellett volna valamit.
Akarjátok tudni, miért mutattak meg a promóanyagok nettó 2 órát a 144 percből? Azért mert ebben a filmben semmi érdemleges nem történik. Az éhezők viadala nyomdokain felbuzdulva itt is meg mertek húzni azt, hogy a folytatásból másfél óra csak az expozíció, amiből a második felvonást átugorva egyből a fináléba csapunk át. Tetézve a gondokat, ez a másfél óra nem is a film bevezetése, hanem minimum egy 15 részes franchise-é. Legalábbis ha abból indulok ki, hogy a 3 főellenségből egyet nagyrészt, egyet pedig teljesen a folytatásokra építettek fel, és a szálak maradéka pedig a semmibe fut ki, nehogy véletlenül valami jelentőségteljes következzen be a franchise-ban idejekorán. Például kapunk egy hosszú és fárasztó mellékszálat Richard Parkerről, amelynek megoldása egyetlen triviális és irreleváns mondatban foglalható össze, néhány félmondatban egy "szuperhős vagy önbíráskodó"-dilemmát, ügyetlen töltelékjeleneteket, ahol Peter a nagynénje elől rejtegetné identitását, ezek mellé pedig béna romantikus drámázást.
Ugyanis miközben főgonoszaink baromi lassan ráébrednek erejükre vagy éppen Pókember saját apja után nyomoz, Peter és Gwen már-már a Twilightot megszégyenítő tinirománc pókhálója közt vergődik. Mondanom sem kell, azon sem erőltette meg magát a halállistámon már igen előkelő helyet elfoglaló Orci-Kurtzman páros, hogy a karakterek vagy a párbeszédek kapcsán ne csak a kliséket pufogtassák, a dialógusokat egészen annyira semmitmondóak, hogy legszívesebben átaludtam volna őket. Az olyan nyilvánvaló átgondolatlan megoldásaikról már nem is beszélve, mint hogy New York lakossága az életveszélyes szupergonoszok köré úgy gyűl, mint legyek a szarra erre a szkriptre, egy áramszünettől viszont teljes pánikhangulat lesz úrrá rajtuk. A következtetés pedig már ebből is látható: a játékidő 90%-a egész egyszerűen dögunalom. Vagy azért, mert a sztori sehogy sem bír túlesni az előre beharangozott ellenségek megszülésén, vagy mert ezeken az érdektelen mellékvágányokon halad a semmibe.
Bárcsak azt tudnám mondani, hogy ezt legalább az akciójelenetekkel jóváteszik, de az elképzelés nélküliség, a főszereplő bárgyú poénkodása és a karakteres ellenfelek hiánya miatt a végeredmény ilyen téren is egészen csalódást keltő. Szegény Jamie Foxx egész lényébe kevesebb gonoszság szorult, mint Dane DeHaan puszta tekintetébe, de utóbbival sem tud Marc Webb jól sáfárkodni, mert ennek ellenére is otromba ripacskodásba fordítja a performanszát. Andrew Garfield viszont egészen együtt lélegzik már a karakterrel, a humor legyen bármilyen erőtlen is, sokkal jobban illik hozzá. Rajta kívül még a fényképezést tudom megdicsérni, de már az egyébként zseniális Hans Zimmer is egészen lelombozó azzal ,hogy a Universal-főcímet írta át filmzenévé.
Szuperhősfilm helyett tinirománc, értelmes történet helyett univerzum-építés, szórakozás helyett dögunalom: ez a film gyakorlatilag minden téren megbukik. Tulajdonképpen egy rengeteg töltelékkel egész estésre nyújtott pilot epizód, ami annyira kétségbeesetten tartalékolja a puskaport a továbbiakra, hogy önállóan alig tud működni. Bár ismerve a Sony céljait, ez talán nem is áll olyan messze a terveiktől.
5/10
(A CinemaCity részéről egyébként igen figyelmes volt, hogy 200 ember telefonjait 3 biztonsági őrrel szedették össze majd osztatták ki, így a film előtt/után megközelítőleg csak feleannyit kellett sorban állni, mint amennyi maga a film volt...Másrészt viszont az InterComtól kaptunk két Pókember-képregényt, szóval sorban állás közben legalább volt mit olvasni.)
(UPDATE: Most jött a levél az InterComtól, hogy nekünk a stúdió biztonsági előírásai miatt nem vetítettek stáblista utáni jelenetet, de ti számoljatok vele)
