Töredelmesen bevallom, kis híján felröhögtem, amikor elolvastam ennek a filmnek a szinopszisát. Maga az ötlet ugyanis a legelvadultabb giccsel operáló hollywoodi alkotásokhoz illett, nem egy európai (és főleg skandináv) műhöz. De szerencsére pozitívan kellett csalódnom, és a főszereplővel együtt én is le tudtam küzdeni az előítéleteimet.

Teppo (Peter Franzén) egy finn neonáci szervezet tagja, aki bármennyire is jól érzi magát a közösségben, nézetei miatt nem talál munkát és meglehetősen magányos. Ekkor találkozik Sarival (Laura Birn), akivel új esélye látszik egy normális párkapcsolat kialakítására. Csakhogy Sarinak az előző kapcsolatából van egy néger (és a helyzet súlyosbítása kedvéért muszlim) kisfia. Teppot ugyan ez a legkevésbé sem zavarja, a kissrác részéről viszont sokkal nehezebb folyamatnak tűnik az elfogadás. És még ennél is körülményesebb lesz ezt a dolgot Tepponak titokban tartania társai, többek között öccse előtt.

Bármennyire is előrevetítené a téma, a rendezőnek sikerült elkerülnie, hogy minimális giccs vagy hatásvadászat nélkül rakja össze filmjét, bár ez jelentős mértékben táplálkozik abból, hogy a forgatókönyv húzásai sem követeltek meg semmi hasonlót. A skandináv alkotók visszafogottsága ezt a produkciót is átitatja, és a sztori mellett a hangulat, valamint a képi világ is ezt az érzést tudja szállítani. Peter Franzén is kifejezetten jól jeleníti meg a folyamatosan ambivalens érzelmekkel küzdő főhőst.

Természetesen ettől még ne gondolja senki, hogy valami rendkívüli láthatunk, ugyanis a sztori fő csapásvonala és üzenete tulajdonképpen eléggé kiszámítható, még ha el is kerüli a legnagyobb sablonokat. (Köszönhető ez többek között annak, hogy a lezárást teljesen feleslegesen betették nyitójelenetnek is.) Ehhez pedig hozzátartozik az, hogy a szereplők döntéseinek háttere nincs eléggé kibontva, megalapozva, és ennek megfelelően a forgatókönyv kissé nagyvonalúan tereli őket a kívánt cél irányába. (Pl. két éjszaka alapján miért gondol valaki olyan erősnek egy kapcsolatot, hogy egy tőle ennyire idegen dolgot bevállaljon.) Úgyhogy ha a hatásvadászat el is marad, nehéz nem azt látni, hogy valamennyire mégis előregyártott panelek mentén gondolkodtak az alkotók. 

De a lényeg, hogy ezt a nagyon sok zsákutcát rejtő koncepciót sikerült úgy megvalósítani, hogy a néző ne öklendezzen a giccstől, ennek hiányában pedig sokkal nyitottabban lehet fókuszálni a film üzenetére. Ami nem feltétlenül mond újat, nem is váltja meg a világot, mindenesetre egy legalább egy jó alkotást eredményezett.

7,5/10