230 hetet töltött a New York Times bestseller listáján néhány évvel ezelőtt Markus Zusak A könyvtolvaj című regénye. Ezek után természetesen sokat nem kellett várni a filmadaptációra sem. A főbb szerepekben az Oscar-díjas Geoffrey Rush, és az Akadémia által kétszer is jelölt, de eddig szobor nélküli Emily Watson is feltűnik. Nézzük tehát, a minőségi színészgárda, plusz Brian Percival rendezése mire hivatott: egy színvonalas, családi drámát kapunk, vagy csak egy újabb középszerű adaptációt a náci Németországról.
Az alaptörténet (többszörösen lerágott csont) Németországot mutatja be a második világháború ideje alatt. Liesel Meminger (Sophie Nélisse) kommunista anyja „eltűnése” után egy normális (értsd nem zsidó, és az akkori vezető nézetet vallja) családhoz kerül. Útközben persze plusz drámaként még az öccse is meghal. A szigorú anyával -Rosa Hubermann, (Emily Watson) és az engedékeny, vicces apával - Hans (Geoffrey Rush) többé-kevésbé boldogan él egy ideig Liesel, aki, ezalatt még olvasni is megtanul. A viszonylagos boldogság egészen addig tart, amíg képbe kerül Max, (Ben Schnetzer) a család ismerőse. Maxnak egy „hibája” van, mégpedig az, hogy zsidó. Hans régi barátja fiát nem utasítja vissza, befogadja, ezzel vállalva a lebukás veszélyét. Liesel időközben annyira megkedveli az olvasást, hogy ha szükséges, akkor a könyvlopást is bevállalja. Ráadásként kapunk még egy szimpatikus narrátort is, aki nem kisebb név, mint a Halál (Roger Allam).
Brian Percival neve nem igazán csenghet ismerősen, maximum csak azoknak, akik a Downton Abbey fanatikusai. A brit rendező, A könyvtolvajjal kapott egy népszerű alaptörténetet, plusz egy viszonylag sokra hivatott színészi gárdát, ebből pedig sikerült összegyúrnia egy teljesen középszerű filmet. Egy ilyen népszerű téma, mint a náci Németország, a zsidóüldözés, sokkal inkább teher, mint segítség. Az igaz, hogy a megjelenés előtt, adhat egyfajta plusz rivaldát, reklámot azzal, hogy „ismét jön egy második világháborús, zsidókkal foglalkozó” film, viszont ezután már sokkal inkább teher. Hiszen a rossz, kevésbé rossz, és jó, háborús, náci filmekkel már Dunát lehetne rekeszteni.
Percival rendezése a tökéletesen középszerű kategóriába tartozik. A témát, tipikus amerikai szemüveggel tárja a néző elé. Tehát semmi plusz információt nem kapunk az akkori állapotokat illetően, marad a szokásos „rossz nácik, szenvedő zsidók” kép, ami természetesen igaz, csak filmes szempontból, 2014-ben, ez nem igazán hatásos, és megannyi hasonló film után (joggal) várhatja a néző, hogy kap valami újat. A dráma egyébként folyamatosan a levegőben lóg, de végig felszínes marad. Egyszerűen nincs benne elég őszinteség, nem hatol olyan mélyre, hogy a jelenleg – igen magas ingerküszöbbel rendelkező – átlagosnak mondható nézőre komoly hatást gyakoroljon. Ehhez hozzájön még a lassúnak mondható történetvezetés is. Ami egyébként nem lenne baj, ha tudatosan lenne felépítve, és valahonnan valahova eljutna. Itt azonban a játékidő előrehaladtával egyre inkább az juthat eszünkbe, hogy bizonyos jelenetek csak az játékidő felduzzasztása miatt kerültek be.
Rush és Watson játékába nem igazán lehet belekötni, de az egekig magasztalni is értelmetlen. Általuk kicsivel jobb a film összképe, de játékuk nem annyira erős, hogy Percival filmjét megmentse. Ez igaz egyébként Sophie Nélisse-re is. Kedves, aranyos a filmvásznon, de azt képtelen elérni, hogy a néző könnyes szemmel drukkoljon az életérért.
A könyvtolvajról tehát elmondható, hogy közel sem tökéletes, de minimális érzelmeket azért válthat ki a nézőből. Igaz csak pont annyit, hogy a család a vasárnapi ebéd előtt együtt megnézze, majd egy gondolaterejéig az ártatlanul meghalt milliókra gondoljon, rögtön ezután pedig az egészet elfelejtse, és nyugodtan ebédeljen. Abban azonban biztos vagyok, hogy néhány év múlva a különböző tévécsatornák egyik kedvenc, visszatérő vendége lesz a film. Hiszen ünnepekre, egy kis sajnálatra, aztán a tökéletes feledésbe merülésbe, ahogy már említettem tökéletesen alkalmas.
6/10
