Puzsér Róbertről nem túlzás azt állítani, hogy a mai, hazai közélet egyik leghírhedtebb, legmegosztóbb személyisége. Hivatkoznak rá, mint megmondóember, vagy kritikus. Barátja, Gödri Bulcsu pedig mint többszörösen meghívott vendége mintegy ellensúlyként szolgál az olykor nyers, és mindig vehemens társának. Teszi mindezt a saját projektjei mellett (pl.: Jazz Poetry). A Smoking Barrels számára, mint filmes blog, munkásságukból (egy kis ízelítő, Wikipédia) A hét mesterlövésze, a két évig a RadioCafén futó kritikai műsör és az abban helyet kapó több mint ezer alkotás a leginkább lényeges, no meg a szűkebb körű előadásaik (pl.: Stand-up Tragedy, Apu azért iszik mert te sírsz - Farkas Attila Márton sorozata). Most is elsősorban a mozgóképi művekről, illetve ezek véleményezéséről lesz szó, de nagyobb perspektívából is megvilágítják a kérdéseket.

De mit is jelent kritikusnak lenni? Mitől lesz valaki kritikus? Mit gondolnak a magyar film mai állapotáról? Mi alapján működik a szigorú értékelési mérce? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre kapunk választ a kötetlen, szókimondó és tartalmas beszélgetés során. Gorenje hűtőkkel, Kontrollal, A Wall Street farkasával, Való Világgal, Dancsóval, Szirmaival, pinával és még sok mással. Még a Breaking Bad is befigyel.

Az interjú három részben jelenik meg, a további időpontok:

-          január 31. péntek

-          február 2. vasárnap

Darvas: Először is, Bulcsu, egy bemutatkozást szeretnék kérni, hogy mindenki számára tisztázott legyen a személyed.

Gödri: Kezdjük azzal, mi nem vagyok. Biztos, hogy nem vagyok filmkritikus vagy esztéta. Egy gondolkodó ember vagyok, aki fel-feltűnt a budapesti éjszakában, például Stand-Up Tragedy vagy Jazz Poetry keretében. Korábban a Robival együtt rádióztunk évekig, és a mai napig meghívogat a saját előadásaira. Néha, hogy antitézist képezzek, néha pedig, hogy erősítsem a rögeszméit. Ettől talán azt hiszitek, hogy fontos a véleményem. Ez egy „másodlagos celebhatás”, mert ugye a Robi már egy beépült alakzat. Ezért aki a társaságába tartozik, az az ő hatására érdekessé válik.

Darvas: Magadról nem is gondolod, hogy érdekes lennél?

Gödri: Szerintem senki sem érdekes. Ez egy nagyon rossz igény bárki részéről önmagával szemben, hogy érdekes legyen. Amit mond, az legyen érdekes, tartalmas vagy eredeti. Ha valaki érdekes akar lenni, abból csak csalódás származhat, meg kompenzációs kényszerek a legkülönbőbb területeken. Így aztán kurvára nem lesz személyisége, az egész ember nem lesz más, csak egy „érdekesség-póz”.

Darvas: Szerintetek mitől lesz valaki kritikus? Mi teszi azzá, azon túl, hogy kritizál?

Puzsér: Attól válik valaki kritikussá, hogy annak szólítják. Az, hogy valaki kritikus, nem olyan objektív, mint, ha valaki mondjuk orvos vagy építész. Ki a kritikus? Aki kritizál. Ahhoz, hogy valaki elmondhassa magáról, hogy kritikus, csupán meg kell rezegtetnie a hangjának a levegőt, ami be kell, hogy jusson a másik ember fülébe, vagy össze kell, hogy kenjen egy papírt tintával úgy, hogy az értelmezhető legyen. Ennyi. Nincs további feltétele. Ilyen módon elmondhatjuk erről az országról, hogy ez a tízmillió szövetségi kapitány országa vagy a tízmillió politológusé. Ugyanígy ez a tízmillió kritikus országa is. Nem biztos, hogy mindegyik szofisztikált és elég jó ízléssel ír, elég komplex véleményt fogalmaz meg ahhoz, hogy az az én kedvem szerint való legyen, vagy az legyen az, amire én odafigyelek. Ezt mindenki döntse el maga. Mindenki egyetlen lépésnyire van attól, hogy kritikussá váljon, ez pedig az, hogy a világra ne adottságként tekintsen, hanem lehetőségként. A mi generációnkra jellemző a kettősség: megvan a kádári szocializáció, de felnőtt korunkra kialakult bennünk a szabadpiaci jelenlét. Az utánunk következőknek a mostani rendszer olyan adottság, mintha mindig is fennállt volna. Számukra a tőkés rend egy ezeréves birodalom. A mielőttünk világra jötteket még mélyen áthatja a kádárizmus, ezért nem képesek független értelmiségiek módjára kritizálni, az utánunk született generációk viszont nem rendelkeznek olyan relációval, amelynek a tükrében a jelenlegi rendszert megmérhetnék. Az öregek mindene a talpnyalás, míg a Való Világ nemzedéke nem ismer szinte semmit a yolón meg a pinán kívül. A kettő metszéspontján rejlik a kritikai potenciál. Tehát ahhoz, hogy Magyarországon kritikussá lényegülj, szinte minden esetben két világ polgára kell, hogy legyél. A mi nemzedékünk az előző rendszerben nem volt otthon, mert mire bármennyire is megvethette volna benne a lábát, az széthullott, de a jelenlegi világban is idegenül mozog, ahová középiskolás korában váratlanul exportálták. Ez a mi szerencsétlenségünk és szerencsénk. A kritikusság feltétele a kritikai attitűd. Nem sodródhatsz a fennálló renddel. Ha mondjuk Bayer Zsolt vagy, aki a nyolcas számú Fidesz tagkönyvére veri otthon a faszát, akkor nyilván nem vagy alkalmas arra, hogy a magyar közállapotokról írj, ugyanis nem vagy független, a nyakadig be vagy ágyazva a rendszerbe. Ma Magyarországon kívülállás, létbizonytalanság, talajtalanság és egzisztenciális kiszolgáltatottság övezi a kellő kritikai potenciált.

Gödri: A kritikai attitűddel kapcsolatban még van egy fontos dolog. A rendszerváltás, a szocializmus lebontása számomra két szempontból volt fontos. Az egyik, hogy Magyarország kulturálisan a nyugathoz tartozzon ismét. A kultúra fogalmát itt a legtágabb értelemben kell venni, tehát mint életminőséget, a lét minden rétegét meghatározó entitást. Más szóval nyugati popzenét hallgatok és nyugati költőket olvasok. A másik szempont pedig a szabadságjogok kivívása volt. Akkor, fiatalon, naivan ezek a célok mozgattak engem. A rendszerváltás igazi katasztrófája az én számomra az volt, amikor kiderült, hogy ezek az értékek egyedül engem érdekeltek, és az ország népe nem ezért váltott rendszert, hanem azért, mert tőlünk nyugatra lehetett Gorenje hűtőt kapni, nálunk meg nem. Tehát itt nem egy forradalom vagy szabadságharc lett diplomáciai úton rendezve, a fordulat kizárólag a fogyasztói luxusigények kielégítését szolgálta. Rögtön elárultuk a rendszerváltást. Az Antall-kormány még alig ült a székén, máris ki voltunk akadva, hogy a sajtos pogi nem kettőnegyven.

Puzsér: A rendszerváltást a magyar társadalom számára valójában a bankok hozták el, és nem a pártok. Nem a politikai pluralizmus, a szólásszabadság vagy a gyülekezési meg a vallásszabadság volt a cél, hanem a banki hitelkonstrukciók és azok kétes értékű gyümölcsei: a nagyobb tévé, a gyorsabb autó meg az egzotikus nyaralás. Megvannak a rendszerváltás kudarcának az emblematikus sztorijai. Például amikor Németh Miklós átadta a hatalmat Antall Józsefnek, akkor a búcsúzás előtt még átnyújtott neki egy dossziét, tele az új parlamentben ülő egykori III/III-as ügynökök aktáival, mondván: „Miniszterelnök úr, ennek még hasznát veheti!” Ez egy Richelieu- vagy Talleyrand-tipusú gesztus volt, mely szerint  az államrezon rezsimek felett áll, ezt testesítik meg a titkosszolgálatok. Antall pedig ahelyett, hogy a dosszié - meg az összes többi ehhez hasonló dokumentum - tartalmát nyilvánosságra hozta volna, szép csöndben becsúsztatta azt a fiókjába.

Gödri: A mi generációnknak megvan a lehetősége, hogy mindezek ellen felszólaljon. Számunkra a világ egy konfrontatív tér, ami permanens viszonyulást igényel, mindenről kérdez, hogy mivel értünk egyet és mivel nem, és hogy hogyan lehetne mindezt jobban csinálni. Magyarország és a világ nem adottság, hanem kihívás. Ezért nem vagyok én filmkritikus vagy esztéta, ez engem ugyanis nem érdekel. Eljársz szabadbölcsészetre, eljársz filmelmélet vagy filmművészet szakra, és ott az Akadémia megtanít téged esztétizálni. Ennek az lesz a vége, hogy lesz egy erős lexikális tudásod, lesz egy filmográfia a fejedben, viszont teljesen elveszíted az egyedi, genuin, gyors kritikai megszólalásnak a lehetőségét. Ezért én szándékosan mindig a tájékozatlanság státuszából kritizálok. Van, hogy nem tudom, melyik filmet ki rendezte, ki az operatőr, vagy a színészeket se ismerem fel. Akit ez érdekel, annak ott a Wikipédia. Remélem, nem azért tanítunk embereket, hogy olyanok legyenek, mint a Wikipédia, az ugyanis már ki van találva, azt a tudást már elsajátítottuk közösen. Aki annyit tud, az lószart se tud. Ha azonban meglátsz egy filmet, amiben elhangzik az az állítás, hogy „A jövőből jöttem, van egy időgépem, siessünk, nincs időnk!”, akkor nagyon fontos, hogy elkezdjed rugdosni a tévét. Nem a lexikalitás vagy az esztétizálás a fontos, hanem az attitűd. A folyamatos reflektálás a világ logikájára a saját meglátásom szerint. A Matulának volt egy legendás cikke, ami arról szólt, hogy először meg kéne tanulni cipőt választani, és csak utána parlamenti képviselőt. Ez a fajta attitűd az, ami nagyon hiányzik az országból és ezt nem lehet ki és bekapcsolni. Aki ezt teszi, az olyan lesz, mint a Réz. Ő bekapcsol esztétába, van ez a szerepe, ami az, hogy igazából nem mond semmit. Úgy működik, mintha az MGM pr-ese lenne. Egy kedélyes sajtótájékoztató keretében elmondja, hogy alakultak az első hétvégi bevételek.

Puzsér: Ez még sokkal inkább igaz Sixxre, az Index úgynevezett kulturális főmunkatársára.

Gödri: Pontosan. Amiről pedig mi beszélünk, az egy világlátás, ami kikapcsolhatatlan. Tökmindegy, hogy mi a kérdés: egy étlap, egy film, a politika, vagy hogy ízlik-e az almalé.

Puzsér: Számomra az a megnevezés, hogy esztéta, önmagában rendkívül sértő. Ha valaki azt mondja rám, hogy kritikus, hát mondja. Mégiscsak kritizálok filmeket, részemről ez oké. Az esztétizálásból viszont elegem van. Az elmúlt huszonöt év mindvégig attól koldult, hogy minden úgynevezett értelmiségi megállás nélkül esztétizált. Az esztétika a felszín karcolgatása, a formában való dekadens dagonyázás. Fabricius Gábor: Puha neon fejlövés. Ez az esztétizálás világa, ebben nagyon jó a hazai értelmiség. Forma: maximum, tartalom: nulla. Nézd meg a magyar filmgyártás elmúlt negyven évét. Úgy vélem, hogy Az ötödik pecsét 1976-ban lezárta a magyar film aranykorát. Azóta volt egy Bereményi Gézánk, de egy fecske nem csinál nyarat. Ez már egy korszak, nem mondhatjuk azt rá, hogy „az utóbbi öt-hat évben a válság jelei mutatkoznak”. És miért? Mert az összes magyar film a forma öncélú burjánzását hordozza. Nem volt egy rendező, aki egy történetet el akart volna nekünk mesélni. És ha esetleg el is akart mesélni valamit, azt folyamatosan elemelte a valóságtól. A rendezők hazudtak, az esztéták pedig legitimálták mindezt. A filmek tere fölé a készítők egy üvegbúrát vontak, mondván, hogy nem szabad azt a valósággal megmérni, az pont attól jó, hogy nem valóságos, hogy nem ismerünk rá, hogy olyan idegen, bizarr és furcsa. A lónak a gecis faszát! Hazug! Olyan, mint az egész kádárizmus, meg az egész életünk ebben az országban. Hiteltelen, nem a sajátunk.

Gödri: Engem elsősorban nem is a hazugság, hanem a gyávaság zavar. Azt érzem, hogy nagyon sokszor a készítők gyávasága hajtja a magyar filmet a szürrealitásba. Ott van például a Kontroll, ami egy kifejezetten jó klip, egy nagyon erős tíz perc. Semmivel sincs benne több. Egy tíz perces klippé lehetett volna vágni, hiszen egy zenés film. Minden más része nagyon gyenge lábakon áll.

Puzsér: Abban a filmben felszáll egy csaj a metróra angyalszárnyakkal a hátán. Ismerjük az országot és a várost, itt élünk, tudjuk, hogy senki nem száll fel a metróra a hátán szárnyakkal. Soha. Engem felháborít, hogy hülyének néznek. Ez a magyar film nyomorúsága. De megtanultuk az esztétáktól, hogy ilyenkor nem szabad visszaköpni a hányingert keltő falatot, hanem azt kell gondolni: „Milyen érdekes! Vajon mit szimbolizálhat?”

Gödri: Szóval úgy gondolom, hogy nézhető filmet készíteni a valóságról elsősorban bátorság kérdése, csakhogy egy rendes, hétköznapi történetet megírni jelenleg nem tudunk. Magyarországon néhány írót kivéve senki nem tud párbeszédet írni. Nézd meg a sorozatokat, mindennap láthatod őket. Nem megy, döbbenetes hasraesés valamennyi párbeszéd. Amerikában még a leggázabb szitkomokhoz is meg tudják írni a dialógusokat. Tartalmát tekintve hiába rakás fos egy párbeszéd, van tempója, sodrása, és még életszerű is, olyan, mint amikor az emberek beszélgetnek. A mesteriskola pedig Az utolsó éjjel című film, ahol olyan dialógusok zajlanak végig, mintha mindvégig ott lennél a cselekményen beül. Vagy a sorozatok közt ilyen a Drót, ahol egyetlen szófordulatból megismersz egy karaktert. Ettől mi nagyon messze vagyunk. Nem tudnék olyan aktuális magyar filmet mondani, ahonnan emlékszem egy ütős párbeszédre.

Puzsér: Miért van az, hogy ebben a nyelvi közegben nincs ilyen? Mert a valósággal nincs kapcsolatunk. Miért tart itt a magyar foci, a magyar színház meg a komplett kultúra? A demográfia, a gazdaság és az oktatás terén miért van egyaránt meredek zuhanás? Azért mert a csontvelőig korrupt a magyar élet. Olyan, mintha el lennénk átkozva. Nem vagyunk képesek egy kollektív pszichoanalízisben megtisztulni a bűneinktől. Kilátástalanul messze vagyunk még attól is, hogy szembenézzünk velük. Többek közt azzal, hogy több rendben is bűnrészesek lettünk a saját elnyomásunkban. Eszünk ágában sincs ezt meggyónni. Ezek az egyén traumáihoz hasonló kollektív traumák. Az előző generáció minduntalan magával rántja a mélybe a következő generációt. Erről szól a VV is, ami a legfrissebb generáció nagy öntudatvesztése. A VV nemzedéke már nem érti, mi a baj, csak érzi. A csontvelejében érzi, hogy betegség van és súlyos baj.

Gödri: És nincs is lázadás.

Puzsér: Nem is tud milyen eszménynek a mentén lázadni. Van egy diszkomfortérzete, amit az alkohol, a pina meg a különböző devianciák oldanak.

Gödri: A hazai alkotók az alkotás pillanatában le vannak hasítva erről az országról, erről a kulturális térről. Olyan, mintha nem is itt élnének. Ennek az az oka, hogy Magyarország egy rettenetesen képmutató ország, ahol csóróseggű páviánok menőznek. Magyarországon egy menő ember, annyit keres, mint Ausztriában egy szegény ember. És ezt ő is tudja, tudja magáról, hogy egy bohóc. Mégis mindenki pörgeti a BMW-slusszkulcsot meg játssza, hogy a tuning Ladája milyen kurva jó spoilert kapott. Közben az egész világ rajtunk röhög. De mi ez az ország vagyunk, ez a nyelvünk. Azért nem tudunk dialógust se írni, mert a rendező menőzik, és trendi akar lenni. Nincs is hozzáférése a beszélgetéshez, ami két valós ember között valójában történik.

Puzsér: És mégsem ezt a válságot írja meg, mert ő is érzi, hogy azzal leleplezné magát.

Gödri: Az viszont jó lenne. Mint az Extras.

Puzsér: Robert Altmannak A játékos című filmje is pont ilyen. De ezt a filmet magyar rendezők soha nem forgatják le, hiába lenne az jó, mert önreflexiós képességük és önvallomás iránti igényük nincs, a valóságot meg nem ismerik. Ezért az egészet eltolják valami hazug metatérbe. Még abszurdot se tudnak csinálni, mert ahhoz is ismerned kell a világot, hogy kifordíthasd, és a fonákjából filmet készíthess. A magyar filmesek nem ismerik, ezért amikor azt kifordítják, az eredmény nem abszurd lesz vagy groteszk, hanem hazug.

Folytatása következik!