A kritika eredetileg a FilmDROID.hu oldalon jelent meg, 2013. július 08-án.

Danialves kritikája ezen a linken olvasható.

Az animációs filmek különleges helyet foglalnak el a filmkészítés világában, ugyanis míg alapvetően gyermek célközönséggel rendelkeznek, a felnőtteknek is meg kell felelniük, nem kevésbé a kritikusoknak illetve a mozgóképgyártás alapkövetelményeinek. A 2010-es Gru (Despicable Me) mindezt hozta, az év egyik kellemes meglepetése volt, az apróságoknak és a nagyoknak is kedvére tett. Nem mellékes a nagy haszon, a Universal Pictures legnagyobb örömére, így a második rész várható volt, a bevételek alapján pedig sikerre van ítélve, de vajon a fent említetteknek is maradéktalanul megfelel?

A válasz igen, de ez nem egyenlő a tökéletességgel. A Gru 2 a tankönyvekben úgy szerepelhetne, mint a „megfelelő folytatás” definíciója, eleget tesz az elvárásoknak. A sztori a tipikus visszatérős, szükségünk van a hősre téma, jó pont hogy ezt a mű sem veszi komolyan és saját magán is tud nevetni, mert másképpen lényegét vesztené és hülyén hatna a komolyság. Valljuk be, tényleg faék egyszerűségű: Gru családapaként próbál helytállni a nyugalmas kertvárosban, majd jön egy nagy fenyegetés és új társat is kap egy hölgy személyében (róla később), így a nyugodt, eseménytelen idillt felváltja a világmegmentő küldetés.

Az önmagára reflektálás mellet a mű a szimpla linearitást egy nyomozói és egy családi problematikával foglalkozó réteggel próbálja érdekfeszítővé tenni, inkább több mint kevesebb sikerrel. Az egész jól működik, a történések körülbelül ugyanabban az elején elindított tempóban csordogálnak, remek kohézióval, a magánéleti és az akciós szekciók egy nagy egésszé állnak össze, háttér-információkkal együtt, a kellemes kiszámíthatósággal egyetemben, ami egy csöppet súlytalanná teszi, gyerekmese lévén minden gond simán ér véget. Sokan mondták még ellenérvként, hogy többé nincs igazi nagy ellenfél és ez hiányt kelt, de véleményem szerint ez nem okozott disszonanciát, sőt mi több, ebben a formában nem is teljesen igaz.

Ennek ellenére párszor megijedhet a néző, ugyanis vannak üresjáratok, és ekkor került elő egyszer-kétszer a rossz ómen: a fingós-büfögős poén kategória, illetve az érdektelen filler szekciók. Ám még ezeket is leplezni tudja a Gru hiszen a koncepcióban ott rejlik a végső fegyver, a minionok. Nem félek állítani, a humor akár 60-70%-át is ezek sárga kapszula alakú izék adják. Ha bárhol szükségét érezte a készítőgárda a vászon előtt ülők megnevettetésének, gyorsan előhúzzák a minyonokat, akik ugyanazt a trükköt prezentálják kicsit más köntösbe bújtatva. Az első felvonás után itt már kezd kilógni a lóláb és néha nehezen nyeli le az ember azt, hogy másra alig jut valami puskapor a humor hordójából, ha pedig jut az is erőtlen (például Lucy esetében). A maradék 30% egyszer az ősi „cuki faktor” (Agnes, no meg ez a minionoknál is játszik, még tovább csökkentve az értékelhetőségüket), másodszor az egyedi ötletek, felnőttek világára való kikacsintások, a filmes és az első részre való utalások.

Pozitív aspektusként könyvelhető el, hogy hihetetlenül kellemes a szemnek: az animáció nagyon folyékony, mesterien kivitelezett, képen is korrektnek tűnik, viszont mozgás közben csillog igazán: nagyon nehéz belekötni, karikatúraszerűen egyszerű, de pazar technikai megvalósításban. Az akciójelenetekkel példázható igazán, remek beállításokkal és rendezéssel. Azt pedig, hogy a mainstream zene becsempészésével mennyire kellemes a fülnek, mindenki döntse el magának.

Szerintem az is jó pont hogy a sztereotipizálást, klisés közlésformát is egészen jól állítja az oldalára, és még ezekkel is képes megmosolyogtatni, parodizálni. Mert kegyetlenül sztereotip, főleg ha megkeressük a szereplők evilági megfelelőit: El Macho és az olykor spanyolul, olaszul beszélő minyonok egyértelműen a mexikói bevándorlókra és a feltörekvő latin-amerikai piacra mutat, Lucy pedig egy tipikus szingli, aztán ott a kertváros, meg a szőke, buta műnő, stb. Komolyan véve ezeket a témákat is rosszul kezeli a mű, mint a történetet is.

A karakterek nagyrészt működnek és rendben vannak, folytatják a korábban már megkezdett viselkedésformát. A három gyerek közül Margo és Agnes fontosabb a sztoriban, Edith csak egy-két megszólalást kapott. El Macho és Dr. Nefario (magyarul Dr. Senkiházi) telitalálatok, remek háttérrel és produkcióval, akár még üzenettel is. Gru továbbra is az érzelmekkel hadilábon álló, egyben az apaszerepet teljesíteni akaró ex-gonosz.

Akinél nem állt össze a kép az Lucy. A hiperaktív, irritáló, minden lében kanál személyisége és a klisés jelenléte a történetvezetésben a végletekig kényszeres biztonsági megoldás, a kötelezőnek a felmondása, ráadásul paradox helyzet is. Ha már muszáj volt belerakni akkor csinálhatták volna vagy jobban megírva, vagy viccesebben, de ez így nem működött. Volt egy jelenet, ahol csak beszéltek róla és igazából ott esett le igazán, hogy ha nincs ott, jobban érződik a jelentősége. Ez a kettő, az atmoszféra és az okos forgatókönyv ellentétezésben a baklövéssel ami Lucy személyével manifesztálódott, csúnya folt volt a számomra. Különösképp, ha megnézzük a film tanulságát, mondanivalóját, ami főleg a szülő-gyerek szerepekben és a nevelés kérdésében, a párkeresésben rejlik.

Összességében nézve a Gru 2 példás továbbvitele az első résznek, bőven élvezhető kategória. Hiába válik néha unalomig önismétlővé, hiába építkezik cukiságra, ordas filmbeli klisékre és sztereotípiákra ezeket még az elfogadható határon belül kezeli, szebb tálalásban, megfontolt írással pozitív összképet festve. Az Illumination Entertainment stabil készítőgárdája büszke lehet, ám ha lesz folytatás (és minden bizonnyal lesz), akkor már többet kell felmutatni, kevesebb minyonnal.

8/10