Az ember Az utolsó skót király, a State of Play vagy a Life in a Day rendezőjétől egy dolgot nem várna: középszerűséget. Kevin Macdonald legújabb műve viszont pont ezt az érzést nyújtja, illetve egész pontosan semmit nem nyújt azon kívül, hogy jól mondja fel a posztapokaliptikus kliséket. 

Daisy (Saoirse Ronan) az USA-ból érkezik angol nagynénjéhez és unokatestvéreihez, hogy velük töltse a nyarat. A nagynéni valamiféle háborús válság megoldásába temetkezik, így főszereplőnk ideje nagy részét a unokatestvéreivel (Tom Holland, George MacKay, Harley Bird) tölti a rendetlen házukban és az azt körülvevő érintetlen természetben. Aztán amikor a gyerekek pont egyedül maradnának néhány napra, beüt a krach, mint a hírekből megtudják, atombomba robbant Londonban, stílusosan pedig a tv-adás végére el is megy az áram. Ettől ők különösebben nem zavartatnák magukat, azonban nemsokára beállít a hadsereg is, hogy akaratuk ellenére megvédje őket a terroristáktól. 

A forgatókönyv lelkesen szállítja a posztapokaliptikus filmek szükséges kellékeit, atomrobbanással, kormányzati kontroll hiányában elszabaduló indulatokkal, az érintetlen természet felfedezésével (ez utóbbit, Angliáról lévén szó, kicsit túlzásnak éreztem). Ez már szinte olyannyira kiszámítható, hogy csak arra tudtam gondolni, valami hidegháborús könyvet aktualizáltak, a szovjeteket kicserélve terroristákra. (Egyébként nem ez a helyzet, az eredeti regény 2004-es.) Kevin McDonald ugyanakkor kiválóan kelti életre ezt a világot, a film tudja szállítani a hamisítatlan világvége utáni hangulatot, így az, hogy ez az alkotás mégis elvérzik, nem a fentiek hibája.

Sokkal nagyobb baj ugyanis, hogy ezt a környezetet nem sikerült egy értelmes történettel feltölteni. Az expozíciót teljesen elvesztegeti a sztori, a főszereplőnkről nem tudunk meg semmit, azt leszámítva, hogy valamiféle tinédzserkori depresszióban / pánikbetegségben szenved, amit különböző önsegítő könyvek hangzatos idézeteivel próbál elnyomni magában. A családjáról semmit nem tudunk meg, mint ahogy arra is csak homályos célzásokat tesz a forgatókönyv, miért került egész nyárra Angliába. Az elvileg a történet mozgatórugójául szolgáló szerelmi szál is teljességgel bevezetetlen, ráadásul betöltött szerepével ellentétben számomra abszolút jelentéktelennek tűnt. Ezen kívül azt csodálhatjuk még meg, ahogyan hőseink körül összeomlik a világ, de a narratíva ezt nem használja fel bármiféle akadályként vagy interakció lehetőségeként.

Hangulatilag rendben van, történetileg viszont egy nagy semmi. (Azért nem mondom, hogy rossz, mert ahhoz valaminek történnie kellett volna benne, hogy az rossz lehessen.) A téma hozzám hasonló kedvelői talán még élvezni is fogják, és tulajdonképpen összeszorított foggal bárki végig tudja nézni, de senki nem lesz kevesebb, ha ez a mű kimarad az életéből.

6/10